Két különböző művészeti ágból származó alkotás aligha vizsgálható ugyanazon szempontrendszer alapján. Hiszen a maga közegében, a másiktól való teljes függetlenségben a film és a regény is több élvezeti értékkel rendelkezik, mint egymással összehasonlítva. Ugyanazon téma eltérő formanyelvi variációival találkozva mégis a végletekig izgatja a fantáziát: a kérdés, hogy az adaptáció képes-e a maga eszközeivel reflektálni az eredetiben rejlő értékekre, vagy azon túlmutatóan, sajátokat alkotni.

Jenny Downham regénye a kamaszlányról, aki a gyógyíthatatlan betegség tudatában bakancslistát ír, hamar lelohasztja az adaptációhoz való méricskélés izgalmi görbéjét. Ellenben olyan gazdag és összetett érzelmi-hangulati színpalettát kínál, ami mellett nem csak felesleges, de szinte érdemtelen is bármilyen minőségében vagy viszonylatában egy lapon említeni a Dakota Fanning főszereplésével készült filmmel. Nem a regény formaiságából fakadó evidenciák válnak még a lehetségesnél is hangsúlyosabbá a filmmel való összehasonlítás során, hanem pont ellenkezőleg. A kontraszt ott a legélesebb, ahol a két műfaj metszhetné egymást.

A szöveg ugyanis a túlsúlyos dialogikussága ellenére is meghökkentően képszerű. Nincsenek részletgazdag táj- és környezetleírások, se aprólékossá árnyalt karakterábrázolások, mégis olyan szimbolikus jelentéstartalmat hordozó érzelmi mélységbe vezeti lelki tekintetünket, mely a vizualitás filmes esztétikájának sajátja. Szemben a film képi világával, mely mindennemű másodlagos értelemmezőt nélkülözve, egy olcsó, romantikus ponyva giccsben tocsogó leírásai mentén rajzolódik a vászonra, meglehetősen hatásvadász módon.

Az olvasói pozícióba való helyezkedés az egyes szám első személyű elbeszélésmód miatt eleve nehézkes, többdimenziós szellemi és érzelmi nyitottságot, megértést követel. A 16 éves, a rák utolsó stádiumában minden gyógykezelést visszautasító Tessa az élettől annak végletekig hajszolt élvezetével búcsúzik. Ez olyan összetett létállapotot és én-tudatot alkot meg, melynek hullámvasútja önmagában is hangulati szeszélyekkel, indulati zivatarokkal és érzelmi (túl)burjánzással terhelt. Downham azonban mesterien hozza létre azt a miliőt, amelyben még e csapongások is valamiféle magától értetődő természetességben oldódnak. Nyoma sincs sarlatán könnyfakasztásnak, helyette az önkritika és a humor bravúros nyelvi megoldásai vezetnek. Mellőzi az önsajnáltatás érzelgős melankóliáját, s így a lét korántsem elviselhetetlen könnyűségében még a halál is emberközelivé szelídül.

Az élet legtermészetesebb, mégis legbonyolultabb témáit feszegetve észrevétlenül készteti az érzelmi intelligenciánkat azoknak a képeknek a megalkotására, melyekhez kevés volt a Most jó operatőrének kamerája. Zseniálisan egyszerű és átélhető a végjáték, a porhüvelytől való búcsúzás nagyjelenete is, mely még a haldokló öntudatának töredékességét kifejezni hivatott, ám kissé erőltetett szövegtördelés ellenére is mélyen megrázó. Csak a mellékszereplők nélkülözik azokat a filmben egyébként dicséretesen megjelenő árnyalatokat, amelyek segíthetnének megérteni viselkedésük mozgatórugóit, személyiségük motivációit. Bár a Tessa nézőpontjából való megközelítés, az ő gondolatait és érzelmeit előtérbe helyező monodramatikus szerkesztésmód nem is kínál sok lehetőséget az effajta karakterformálásra.

Az Amíg élek olyan, tipikusan mozi-témájú, forgatókönyvszagú regény, melyből a leghitelesebb filmet a saját szellemi és lelki kamerájával, érzelmeinek vásznára vetítve maga az olvasó rendezheti.