Az álomgyár egykori szőke szépfiúja, akit sokáig Ben Affleck oldalbordájaként jegyzett a filmes kánon, élete egyik legfontosabb vállalkozásaként tekint az Ígéret földje című filmre, amit a feladat- és felelősségvállalásának mértéke is igazol. És bár tudja, hogy a film Amerikában megbukott, őt ez nem érdekli, mert számára ez a szerelemgyerek, a szívéhez közel álló mű. Matt Damon nem csak főszerepet játszik az alkotásban, de egyharmad részben jegyzi a forgatókönyvet és kis híján rendezőként is debütált. A projekt azonban túlnőtt a lehetőségein - vagy a képességein? -, ezért olyan szorosan tartó biztonsági hálót feszített alá, melynek árnyékában a koncepció eredetisége szertefoszlott, értéke semmissé vált.

Az alkotás simulékonyan illeszkedik a rendezésre felkért Gus Van Sant nagy költségvetésű, többnyire társadalmi- és létkérdéseket feszegető közönségfilmjeinek sorába. A globalizálódó világrenddel szembeni kritikai attitűdjének polarizálása az Ígéret földjében azonban meglehetősen zavaros. Az állásfoglalás hiányánál is nagyobb gond annak változékonysága, s erre még a filmidő utolsó részére tartogatott fordulat sem szolgál mentségként vagy magyarázatként.

Nincs uralkodó, előre megkonstruált és tudatosan végigvezetett nézői pozíció, a szempontok folyamatos váltakozása miatt még az evidensnek tűnő főhősi szemszögben sem tudunk elkényelmesedni. Aligha lenne probléma ezzel az elbeszélésmóddal, ha a hiányosságokat gondolkodásra késztető alternatívák felkínálása ellensúlyozná, de az egyetlen, s egyre bosszantóbb gondolat csak a szerepek belső ellentmondásai körül forog.

Hogy lehet a tőkeerős multinacionális energetikai vállalat legsikeresebb cápája a háborítatlan szépségű természet naiv, mélyen elkötelezett gyermeke? Miért állítja a cég a legprofitálóbb munkatársát olyan próbatétel elé, melynek végkimenetele a bukás anyagiakkal mérhető kockázatát rejti? A szerepkövetkezetlenségek olyan éllel tükröződnek a narratívában, hogy azt kell sejtenünk, Matt Damon megírta ugyan a posztmodern világ gonoszának erkölcsi megtisztulás- és felemelkedés történetét, a karakter negatív jegyeinek megformálást önérzetesen elutasította magától.

Ez a feltételezés nem csak arra ad magyarázatot, hogy miért cammog végig a film porcelánboltján elefánt-, vagy legalábbis teszetosza medve módra, de arra is, hogy a bűnbánás és megtérés nagy zárójelenete miért oldódik giccsben a szükségszerű katarzis helyett. Hiába tehát az autentikus miliő, melyet a fényképezés kitűnő stílus- és esztétikai érzékkel teremt, hiába Frances McDormand és John Krasinski megkapó, mély és hiteles játéka, ha az Ígéret földje az üres ígéretek mellett csak a hollywoodi limonádé-komédiák szerethető, bár könnyen felejthető poénjait kínálja.