„Nem zavar a zaj a fejemben?”

Elég furcsa kérdés, főleg, ha egy könyv címeként találkozunk vele. De ha azt is hozzáteszem, hogy ez az ominózus könyv címe, úgy máris érthetővé válik. Sőt, a legtöbben a saját válaszukat is tudni fogják. Mert az az egy biztos, hogy a zaj kihallatszik.

A könyv egészen kora gyermekkorától kíséri végig az őrült zseni életét, azon az úton, amelyen tudatos és kitartó munkával kiharcolta magának és zenekarának az oly’ nagyon vágyott ismertséget és elismertséget a dobolástól, Mick Jagger bálványozásán át . Gyerekkori sztoriktól, a korhatáros saját történeteken át, a zenészvilág kisebb-nagyobb titkaiig sok mindent kikotyog a minden értelemben nagyszájú rocker, nem kímélve saját magát sem, őszintén előadja élete történetét – már azt a részét, amelyikre emlékszik.

Ami magát a tartalmat illeti, nos, a Sex & Drugs & Rock ’n Roll egy katolikus lányiskola jelszava is lehetne ahhoz képest, amit ez a fickó produkált életében. Név szerint emlékszik azokra a drogokra, amiket nem próbált ki, nőügyeinek se szeri se száma, ahogy a zenekari konfliktusok egy részét sem hallgatja el (mert ennél azért valószínűleg több kisebb csetepaté is volt, melyeket diszkréten nem említ). Persze hozzá tartozik az is, hogy négy gyermek édesapja – és továbbra is egy kiskamasz komolyságával működő nagypapa –, leírja a drog- és alkoholelvonók és a színpadi élet miatt kialakult egészségügyi bajainak cseppet sem vidám kezelését is. A komolyságot azért így sem viszi túlzásba, de érdekes vonalat tesz hozzá az egyébként is tartalmas történethez.

Maga a szöveg is híven tükrözi az olaszos temperamentumot és a „rocksztárságot”, amely annyira sajátja - egy szigorúbb cenzúra valószínűleg felére csökkentené a könyv terjedelmét. Ettől eltekintve viszont kifejezetten élvezhető a stílus is, talán egy kicsit a diktafonos módszernek is köszönhetően. A sztori gyakran ugrál az időben, egy-egy történethez azonos fonálból elágazó, de más idősíkon mozgó szálakat kapcsol, de még ez sem tudja megzavarni az olvasás élményét. Az a lendület, amivel Tyler mesél, nem törik meg egy pillanatra sem, a kicsit szedett-vedett sorrendiség viszont az anekdotázás természetességét adja a leírásnak, mintha csak egy sör mellett sztorizgatnánk egy régi haverral.

Ami talán egy kissé furcsa, az a mindenféle szerénységet nélkülöző magabiztos, vagy helyenként inkább önelégült beszámoló saját zsenialitásáról, de ha az Aerosmith dalait is meghallgatjuk hozzá, még ennek jó része is érthetővé, sőt, elfogadhatóvá válik.

Szóval engem egyáltalán nem zavart a zaj, sőt.