A könyv elismeri: mindenkinek szüksége van barátokra, sőt kutatások kimutatták, hogy ha vannak lelki társaink tovább élünk. Mivel van kinek kibeszélni, ami a szívünket nyomja, így nem lesz hajlamunk a szív és érrendszeri megbetegedésekre, nem úgy mint a magányos embertársainknak, akik egyedül próbálnak megküzdeni problémáikkal.

Tény, hogy a legmeghatározóbbak és legintenzívebbek a gyerekkori barátságok. Többnyire az általános és középiskola alatt születnek, és úgy érezzük, hogy a sírig tartanak. Azután ki-ki az egyetem vagy munka miatt elköltözni kényszerül, egy darabig még levelezéssel, telefonálgatásokkal fent lehet tartani, de ez már nem ugyanaz.

A könyv mindenre kiterjedő alapossággal veszi nagyító alá a barátságokat. Legnagyobb előnye, hogy kategorizálja azokat, így definiálja és átfogó képet ad a barátság fogalmáról általánosan és fajtánként, egyaránt lerántva a leplet az álbarátságokról. Felhívja a figyelmünket például arra, hogy mennyire káros lehet egy személyiség fejlődésénél - különös tekintettel a még kiskorú felhasználókra -, ha valaki a közösségi médiában megtapasztalt online „barátságokat” veszi alapul.  Becsapva érezhetjük magunkat, ha csak kizárólag online barátaink vannak, hiszen a közösségi oldalakon összeklikkelgethetünk se perc alatt több száz ismerőst, de ezek nem barátságok. Attól, hogy valaki beszélget velünk és "lájkolja" a fotóinkat, ne adj isten még olyan jó fej is, hogy megjegyzésként jópofa hozászólásokat is ír a posztunkhoz, attól nem lesz a barátunk.

A kapcsolatokat ápolni kell, évtizedeken át, hogy elmondhassuk, mi számtalan saját bajunk mellett törődünk barátunkkal, és azt éreztetjük vele, mindig ott vagyunk neki. Egy igazán jó barát, aki kiállta velünk az idők próbáját, szinte családtagi rangot kap az életünkben. Annál is inkább, hogy barátot mindig mi választunk magunknak, nem az élet jelöli ki nekünk.

Ezért fontos, hogy ne keveredjünk érzelmeink útvesztőjébe, a családtag, rokon a kis vagy nagy családunkba tartozik, de semmiképpen sem a barátunk. Ezért Dr. Yager nem tartja megfelelőnek, ha valaki azt mondja az unokatestvérére, hogy a legjobb barátja. Vagy amikor egy házastársra, valaki kijelenti ő a legjobb barátom, ez nem lehetséges, ő a társam, az egy teljesen más állapot.  Akkor az a házasság nem megfelelő, mert a társam iránt nem azt kell éreznem, hogy ő a legjobb barátom. Neki más funkció hivatott betölteni az életemben.

Noha a pszichológia, és annak válfaja a kineziológia úgy tartja, személyiségünk 3 éves korunkra kialakul, mégis ekkortól számítva húszas éveink végig könnyedén kötünk barátságokat. Az óvoda, iskola, mint a szocializálódás legmegfelelőbb közegei alkalmat adnak a barátkozásra.

Felnőttként sokkal nehezebb új barátságokat kötni. Annál is inkább, mert sokan úgy vagyunk vele, megvan az a 4-5 fő „legjobb” barátom, kivel rendszeresen tartom hosszú évek óta a kapcsolatomat, nekem az elég, munka és család mellett így is nehezen tudok találkozni velük. Nincs szükségem, időm új barátokra.

Sokunknak a másik veszélyforrás a munkahely. Az itt köttetet úgynevezett alkalmi barátságok már sokszor bebizonyosodott - bármennyire is fáj az embernek - nem életképesek, csak kizárólag az adott intézmény falain belül. Ha munkahelyet váltunk egy új közegbe kerülünk, természetes velejáró folyamat, hogy az új munkatársakkal igyekszünk jó viszonyt kialakítani, ez leköt minket és a régiek szép lassan elkopnak emlékezetünkből.

Az életünk delén egy újabb korszak jön el az éltünkben. A nyugdíjas évek új alkalmat hoznak a barátkozásra. Sokaknál az időskori barátság a felnőtt gyerekek kirepülésének vagy később a pár elvesztésének traumáját hivatott segíteni.

De mint azt tudjuk, a barátság sokszor áldozatokkal jár és az olyan idős ember, aki sokat betegeskedik, már nem olyan toleráns egy vadidegen emberrel szemben, már nem képes olyan mély barátságokat kialakítani, ebben az életszakaszban ez már nem is feltétlen szükséges.  Dr. Yan Yager azonban azt kéri, igyekezzünk egy-egy alkalmi barátságot kialakítani, mellyel szebbé tehetjük a nyugdíjas éveket, a közös hobbi szeretetének még van ereje összehozni az embereket, az időskornak nem szükséges velejárója a magány felvállalása.

A könyv nem árulja el az örök barátság titkát, elolvasva, nem csodálkozunk rá új információkra, de összegző tanulmányként rávilágít arra, amit nagy vonalakban vagy a szívünk mélyén mindig is tudtunk, és most fehéren - feketén, a maga reális valóságában olvashatunk.  Ez nem azt jelenti, hogy a barátságokból ki kell ábrándulnunk, vagy, hogy mostantól méricskélnünk kell ki mennyit adott és kapott a kapcsolatban a másiktól.  De értékelnünk kell az emberi kapcsolatainkat és csak azokat megtartani, amelyekben egyenrangúnak érezzük magunkat.