Tetszik, ahogy az írónő nem kevés öniróniával tekint vissza azokra az évekre, amíg végig attól rettegett, vajon elég jó anya? Mindent úgy csinál, első gyermeke tökéletes fejlődése érdekében, ahogy az a nagykönyvben, azaz a szakirodalomban meg van írva? A válasz: nem és a bűntudat súlya alatt gyakran összeomlik.

Anyáink, nagymamáink idejében a gyereknevelés ösztönösen jött, legtöbbször ösztönösen jól. Akkoriban divatosan azt hajtogatták: az anyák ösztönösen tudják, mi jó gyermeküknek. Tanácsokkal lehetett élni, de gyakran leintették az embert, hagyjad, ő tudja, ő az anyja, és ezzel minden el volt intézve. Meg volt a lehetőség elrontani és tanulni az elkövetett hibákból, senki sem tartotta ettől az anyát rossz anyának, nem bélyegezték meg a gyakorlott anyukák a kezdőket.

Mai rohanó világunkban azonban a sok információban nem halljuk a saját hangunkat sem, nemhogy a belső hangunkra, megérzésünkre, a bennünk szunnyadó anyai ösztöneinkre merjünk hallgatni. Annál is inkább, mert folyamatosan arra emlékeztetnek minket, hogy a mai modern, jó anya mindig tudatos. Aki igazán jó szülő akar lenni, annak ma már nem elég csak önfeledten a kismama magazinokat bújnia, mint gondos, leendő szülőnek rendszeresen olvasnia kell a magzata érettségi idejéhez odavágó szakirodalmat, minden szűrővizsgálatot felelősségteljesen, komolyan kell vennie, az összes háttéranyagot feldolgoznia, emellett bármikor tudna vizsgázni ápolástanból, szociológiából, gyermeklélektanból, neveléstörténetből, pedagógiából.

A modern anyáknak már figyelembe kell venni, ők nem főállású anyák, hiszen a gyereknevelés mellett az egyenjogúság jegyében ők is szeretnének száz százalékosan helyt állni munkahelyükön is. A kialvatlanság miatt ez gyakran nem kis produkciót igényel.

Anyaként jó lehet olvasni, sőt kifejezetten szórakoztató lehet nosztalgikusan ráeszmélni, hogy lám-lám, ugyanazokkal a problémákkal küzd/küzdött más is. Így nézve megmosolyogtató, ahogy görbe tükröt tart a mindent túlaggódó anyáknak. Ám, ha mögé nézünk annak a bizonyos tükörnek, már nem olyan vicces, amit találunk. Felmerül a kérdés, mi vagy ki tette ezt velünk? Kinek a véleményét féljük? A magatehetetlen kis porontyunk, az ő feltétlen bizalmával még biztosan nem ilyen kritikus velünk. Akkor ez esetben mi magunk, az önkritikát gyakorló folyton elégedetlen és bűntudatot keltő felettes énünk a felelős? Legtöbbször igen, no meg a híres társadalmi elvárások, melyeknek minden áron szeretnénk megfelelni.

A könyv ráébreszt minket arra, hogy az anyák társadalma sokszor nem mérvadó, otthon, ha nem épp bemutatót tart a tökéletes anya szerepből, a legkiegyensúlyozottabb anyukánál is eltörik a mécses, ha gyermeke bömböl, és nem tudja lecsillapítani. Rájövünk mennyire nem az fontos, hogy a státusz szimbólumot képviselő, legtrendibb, legdrágább, legtöbb extrával felszerelt kirakati, luxus babakocsit vásároljuk meg, hiszen pár hetes, hónapos bébinknek kényelmi szempontból tökéletesen megfelel az amúgy villogásra alkalmatlan olcsóbb és praktikusabb társa is.

A bölcsődével  óvodával, iskolával már egész más a helyzet, kiválasztásuk érthetően ad némi fejfájást a szülőknek. A könyv azonban ebben a kérdésben is megfogalmazza a lényeget: itt is fontos szem előtt tartani mi létkérés és mi az, ami nem életbevágó, ha a gyerek jövőjéről van szó. Még mindent lehet javítani utólag is és a jó szülő onnan ismerszik meg, hogy belátja hibáit és korrigál, abba az irányba, ami gyermeke egyéni fejlődésének a leginkább kedvez. Nem baj, ha elsőre nem megy minden tökéletesen, ez a szülőknek is egy tanulási folyamat, be kell látnunk, nem biztos, hogy a mi elképzelésünk a legjobb a gyerekünknek, de hála istennek súgnak a szakemberek, az óvodai, iskolai felkészítők, a mi dolgunk ezeket szűrni, és levonni belőlük a legmegfelelőbb következtetést. Ne hasonlítgassuk gyerekünket a máséhoz. Engedjük, hogy a saját ütemében fejlődjön. Legyünk mindig konzekvensek, vívjuk ki az szülői elismerést, de ne felejtsünk el dicsérni sem.

A könyv nem a szülők bibliája, még csak nem is követendő példa, hiszen Ulrike sok mindent túlstresszel, ezért nem sikerülnek úgy a dolgok ahogy szeretné.  Mégis az anyai igyekezet minden formáját megmutatja néhol kacagtató, néhol szívbemarkoló történeteivel. Összességében rávilágít arra, hogy nem kell feltétlenül minta anyának lennünk ahhoz, hogy gyermekünknek boldog gyermekkora lehessen. Gyermekneveléshez nincsen recept, de ha odafigyelünk gyermekünk apró jelzéseire, ha foglalkozunk vele, olvashatunk a jelekből. Bízzunk magunkban, bízzunk az anyai ösztöneinkben.