Többnyire akkor szembesülünk azzal, hogy megismerésre és feldolgozásra váró témákban mennyire gazdag, színes és érzékletes az egyes nemzetek múltja és jelene, ha valamilyen művészi bravúr okán bekerül az internacionális hír- és filmfolyamba egy-egy adaptáció. A dán történelem távol áll a világléptékkel evidensnek minősíthető közismeretanyagtól, de még a különböző nációkra széles kitekintéssel bíró hazai történelem-tudáshalmaztól is.

VII. Keresztélyről, a XVIII. századi Dánia félkegyelmű uralkodójáról aligha tudunk bármit is, pedig története épp oly izgalmas, intrikus, érzelmes és látványos, mint bármelyik mesterkélt hollywoodi fikció. Sőt! A művészi értékbeli kisebbrendűséget már a cím is önérzetesen elutasítja: az Egy veszedelmes viszony nélkülözi a savas szájízt, amit az avíttas, koridegen kötelezők hagynak maguk mögött a modern nézőben.

Nikolaj Arcel – akit a magyar közönség leginkább A tetovált lány című thriller forgatókönyvírójaként ismerhetett meg - szabad szellemű rendező. Történelmi drámájában megteremti ugyan a korfestés milliméterre pontos, megtévesztésig hiteles miliőjét, de nem hagyja, hogy kizárólag ezen álljon, vagy bukjon a film érték- és hatásfoka.

Az erősen hierarchikus és protokollárisan lemerevített, monumentalitással és pompával elidegenített királyi udvari térben érzékletes szemvillanások, alig észrevehető, mégis kiterjedt szimbolikát hordozó gesztusok, finom ívek mentén szaladó arcrezdülések bontják ki a főszálat: az Angliából „importált” törékeny királyné és a karakteres vonású, felvilágosodott német királyi orvos veszedelmes románcát.

A történelmi lexikonok sorai között olvasni akaró és tudó rendezői és forgatókönyvírói szándék maradéktalanul teljesül: az érzelmekkel átszőtt kapcsolati hálók talán még hangsúlyosabbak is, mint a historizmus megváltoztathatatlan tényelemei. Női tekintetből konstruált dráma, mely bár férfiak uralta világra pillant, nem válik túlzóan, vagy hatásvadászul feministává. Inkább az a lágyan oldódó empátia lengi át, mely még a mentálisan zavarodott, olykor gyermeteg sajnálatra, máskor profán szánalomra méltó királlyal szemben is megértő attitűdöt gyakorol.

Az hogy Arcel rutinnal vagy ösztönnel lavíroz-e a műfaj giccses tévutakra vezető vadhajtásai között, talán mindegy is, a hozzáadott lélektől és a benne dobogó szívtől elevenné válik a kihűlt, rideg séma. S ez teszi érdekessé és fontossá a dán nemzeti törtételem e nüansznyi szeletét a nemzetközi filmnyelven értő közönség számára is.