[caption id="attachment_33664" align="alignright" width="300" caption="MTI Fotó: Marjai János"][/caption]

Azt már akár külföldi példákból is – elég régóta – tudhatjuk, hogy a komoly- és könnyűzene kiválóan működik és hangzik együtt, a minőségi zenék stílustól függetlenül egymással vegyítve is fantasztikusan szólnak. A Szimfonik Live 2.0 viszont azt is bizonyította, hogy a könnyűzene bármilyen stílusa – legyen szó, hip-hop-ról, ska-ról, rockról vagy electro-ról – kivétel nélkül többet ad komolyzenével párosítva.

Ennek a meghívott zenekarok három-három dalban adták ékes bizonyítékát. A Neo felvezetése még az utolsó napsugarakkal a lehető legtökéletesebb ráhangolódást biztosította, a Kistehén pedig a tökéletes átvezetést a nappalból az éjszakába, ahol aztán már a Hősök jöttek és bizonyították, hogy a hip-hop is tökéletes párja lehet a szimfonikus hangzásnak.

A programba persze a koncerteken kívül egy-két zenei meglepetés is vegyült, az MR2 műsorvezetője, Buda Marci a Hősökkel karöltve próbálkozott a rádióból már ismert beleénekelgetős technikájának továbbfejlesztésével, de talán mégis jobb profikra bízni az ilyesmit.

A Compact Disco következett a sorban, akiket az Euróvíziós dalfesztivál óta tényleg az egész ország ismer, a Sound of our Hearts szinte kötlező volt a programban, és a végeredmény igazán meggyőző – talán Bakuban is nagyobb lett volna a dal sikere teljes szimfonikus támogatással, a Balogh Sándor karmester által komponált szóló és átkötő részek tökéletesen egészítették ki a dalt.

[caption id="attachment_33666" align="alignleft" width="159" caption="MTI Fotó: Marjai János"][/caption]

A Heaven Street Seven „régi motoros” már ebben a műfajban, Ez a szerelem című daluk volt az az úttörő, amely végül a Szimfonik program első darbja lett, és azóta már az áthangszerelt vátozata is klasszikussá érett az MR2-nek köszönhetően. A HS7 után és az Irie Maffia előtt egy ütőspárbaj – vagy inkább örömzene – spékelte meg az estét, bizonyítva, hogy dobokkal is lehet akár önálló koncertet is adni, persze az összhangot egyáltalán nem rontotta a zenekar átal alájátszott Marcus Miller téma sem.

Ezután az Irie ismét egy érdekes zenei koktélt adott,  a Busamant például nehezen képzeltem el nagyzenekari verzióban, de tökéletes volt a megoldás, ahogy a Pretty Little Thing-nél is. A Bloodshot Eyes szimfonikus felvezetése olyan energiával robbant le a színpadról, hogy ezzel a komolyzenét alapvetően elutasítókat is könnyedén meggyőzték, de a dal egészébe is – Sena elképesztő hangjával kombinálva – beleborzongtunk néhányszor.

Likó Marci szerint a Vad Fruttik volt hivatott a túl jó kedvű közönséget a valóságba visszarántani, de a magam részéről, amíg ezt ilyen zenékkel teszik, nem bánom a dolgot. A Lehunyom a szemem, az Embergép és a Nekem senkim sincsen szimfonikus verziója olyan energiával söpört végig a Millenárison, hogy időbe telt, mire magunkhoz tértünk. Enyhe csalódást éreztünk viszont Péterfy Boriék előadása kapcsán, mert bár a zenekar fantasztikus volt, Bori a szokásos energiabombaként cikázott a színpadon, ők viszonylag kevés teret engedtek a komolyzenének, épphogy egy leheletnyit lehetett csak érezni és hallani a változást.

[caption id="attachment_33668" align="alignright" width="300" caption="MTI Fotó: Marjai János"][/caption]

A Kiscsillag Menetszele viszont ismét egy jól sikerült átköltés, a most futó Nagyon megy az élet-et viszont ők is kezelhették volna bátrabban. A Kockacukor azért a végén nagyot szólt és megédesítette a három dalos minikoncertet is. Az utolsóként fellépő Pannonia Allstars Ska Orchestra fuvósai voltak a következő zenei „párbaj” résztvevői, hogy utána a teljes zenekarral kiegészülve fejezzék be az estét olyan dalokkal, mint az Úszom az árral, az Elhagytam magam és az este méltó befejezése, a Tenkes Kapitánya. És akinek ez kevés lett volna, az novemberben egy egész estés Szimfonik Plusz koncertet is meghallgathat a zenekartól (november 24., MÜPA), hogy a jövő évi 3.0-ig se maradjunk Szimfonik élmények nélkül.