A tölgyfa a dombtetőn Lavinia történetét meséli el, egy kislányét, aki családjával együtt indult el Amerikába az 1800-as években egy új élet reményében. Szülei még a hajóút során meghalnak, míg testvérétől elszakítják, és a még csak pár éves kislány egy nagybirtokos tulajdonába kerül. Habár szolgaként érkezik a birtokra, bőrszíne miatt hamar megcsillan a kiemelkedés lehetősége. Az évek múlásával azonban a vörös hajú kislány a rabszolgák között lel otthonra, így egyre inkább kiélesedik küzdelme saját és mások akarata között, és ezen nem segít az sem, hogy egyre több fehér pártfogóra akad. Miközben megismerjük Lavinia életét, az író leleplezi a felszín alatti világot, amelyben egyik oldalon a tragédia, az indulatok, és a gyűlölet, másik oldalról a szeretet, a remény és a hűség feszül egymásnak.

Egyfajta párhuzamos naplóregény ez, amelyben Lavinia és rabszolga pótmamája, Belle szemszögéből ismerjük meg a történéseket. A mű eleinte egy kicsit lassan indul be, de a cselekmény bonyolódásával ez egyre kevésbé zavaró, később pedig egy percig sem unatkozunk, várjuk a következő fordulatot. Azonban jó ha felkészülünk, hogy az előttünk kibontakozó szálak között csak egy-két olyan van, amely ne lenne tragikus vagy búskomor.

Grissom nagyon jó stílusban ír, ahogy Lavinia egyre idősebb lesz, stílusa komolyabb és változatosabb lesz, míg Belle végig megmarad ugyanolyan egyszerű gondolkodásúnak. Ez a kontraszt is a könyv feszültségét fokozza, így egyre nehezebben tesszük le azt. A regény végéről "természetesen" nemhiányozhat a tragikus összeomlás és a katarzis, ám teljes lelki megtisztulást mégsem érzünk. Mert valahogy az egész történet olyan valósnak tűnik, és valahol az is. Tudjuk, hogy megtörtént, nem is egyszer, nem is csak egy helyen. Néhány percig érezzük a szégyent, ami az emberiség bűneiből nekünk jár.

Grissom pedig nem szabadít fel, csak menlevelet ad. Mi pedig megyünk tovább.