[caption id="attachment_28167" align="alignright" width="300" caption="(MTI Fotó: Kollányi Péter)"][/caption]

Mielőtt maximálisan kivívnám a rajongók gyűlöletét, leszögezem: magam is az volnék - vagy valami olyasmi. Voltaképpen meglehetősen messze esik egymástól az ő zenei világa és az én ízlésem, ám hajdanán igen alapos kiképzést kaptam őt illetően egy mentoromtól. Amikor pedig az ember lánya ifjú és lelkes (a mentor nem különben), akkor még abba is belefuthat, hogy olyasvalamibe/valakibe szeret bele, ami őt is meglepi. Nos így voltam én Julio-val. És lassan beláttam, hogy egyre szívesebben hallgatom, nézem őt. Így aztán, amikor megtudtam, hogy újra nálunk koncertezik, nem is volt kérdés számomra, hogy ott leszek-e az Arénában.

Például azért is, hogy minimum plusz egy fővel növeljem a közönség létszámát. Merthogy, az első ’88-as fellépése sajnos nem vonzott nagy tömegeket. Az alig háromezer ember riasztóan elveszett a Népstadionban. A szervezők most – okosan - kisebb befogadóképességű helyszínt választottak, és úgy tűnt, Julio sem vette a lelkére a majd’ 25 évvel ezelőtt történteket. Olyannyira nem, hogy a koncert elején elegánsan meg is köszönte az újabb meghívást.

A kezdés nem is lehetett volna stílusosabb: a spanyol szívtipró – még most is igen hatásos a mosolya! – az Amor, amor, amor című dalával indított. Vibráló hangja, túlfűtött mozdulatai mind a régi. Ahogy végigsimítja a karját, ahogy hasára tett kézzel, lecsukott szemmel énekel – az a legendás Julio Iglesias.

Mi okozta mégis a hiányérzetet? A saját slágerek elmaradása. Pedig van miből válogatni, hiszen közel nyolcvan lemeze jelent meg, és az eladások alapján a világ tíz legkeresettebb zenészének egyike. Persze örültünk a Me vának, az Abrazame-nek, a La palomának (működött is a zümmögő kórus). Szerettük imádnivaló akcentusával angolul előadott történeteit Pavarottiról, Stingről és természetesen Puskás Öcsiről, akinek a keze alatt ős is focizott egykor. A futball emlegetése amúgy törvényszerű volt! Óriási drukker, aki – ahogy elmondta - még egy válogatott meccset sem hagyott ki, és végig a koncert alatt vihar tombolt a lelkében szülőhazája csapatáért. Az igazi rajongók lelkében viszont a Lo mejor de tu vida, a Manuela vagy épp a Por ella hiánya okozta ugyanezt. Kaptunk ugyan sok világslágert, profin, csodálatosan, érzéssel interpretálva, de az igazi latin dalok nem hangzottak el, noha a közönség állandóan „rendelt” – de hiába. A kétórás koncertről végül Sinatra My way című, spanyolul előadott számával engedett minket utunkra, nagy bánatunkra, ráadás nélkül. Igaz, így ő még láthatta a meccs utolsó pillanatait, mi pedig kárpótolhattuk magunkat a YouTube-ról, vagy a cédégyűjteményünkből.

Ezzel együtt azért az „amor” részemről továbbra is áll – már csak a mentorom miatt sem írhatok mást... De nem is akarok, mert ez az igazság.

Ja és aki még nem tudná: Portugália-Spanyolország 2:4!