Jonathan Safran Foer hálás lehet a karrierjéért, hiszen ahogy ír egy könyvet az szinte azonnal sikeres lesz, és néhány éven belül a filmadaptáció is elkészül. Igaz, ez utóbbi nem mindig áldás, de annyi biztos, hogy ismertté teszi az író nevét. A jelen könyvből készült filmhez még nem volt szerencsém, de az előző, Minden vilángol című regényéből, 2005-ben Elijah Wood főszereplésével készült egy nagyon szerethető, Safran Foer stílusát tökéletesen visszaadó film. A Rém hangosan… pedig Tom Hanks-szel és Sandra Bullockkal Oscar-jelölésig vitte, tehát Safran Foernek igazán nem lehet oka panaszra.

Ez utóbbi két nagy sztár és az Akadémia jelölése is azt mutatja, mennyire sikergyanús a fentebb említett egy mondatos összefoglalás. A többségében fanyalgó filmkritikák viszont éppen azt bizonyítják, hogy mégsem olyan könnyen megfilmesíthető könyv ez. Ezt már első átlapozásra, a különleges szerkezetet látva mindenki gyaníthatja. Találkozhatunk csupán egy-egy mondatot tartalmazó lapokkal, színes filctollas gyerekírással, de olvashatatlanul egymásra gépelt sorokkal is. A kötet formabontó tipográfiája mellett a történetvezetés is hasonlóan kaotikus.

De, még mielőtt bárki azt gondolná, egy őrült naplóját tartja a kezei között, gondoljon bele, miről is szól a könyv. Egy kilencéves, különc kisfiú gondolatait, visszaemlékezéseit, érzéseit, naplóját, az egész kis életét tartalmazza ez a 385 oldal. Egy olyan kisfiúét, aki imádott apukáját vesztette el, mikor az a két repülő becsapódott a tornyokba, és aki a maga módján próbálja feldolgozni azt, ami még egy felnőttnek is nehezére esne. Így már mindjárt érthető a könyv minden furcsasága, különlegessége, egyedi gondolatmenetei és naivan őszinte véleményei. Safran Foer olyan hitelességgel ír a főhős, Oskar hangján, hogy szinte elfelejti az ember, hogy könyvet olvas. Oskar beszél hozzánk a lapokról, nem egy tárgyilagos felnőtt, aki gyerekbőrbe bújt. Nem magyaráz semmit, csak egyszerűen leírja, amit és ahogyan tud, és megél. Nekünk pedig ebből kell rájönnünk, hogy például éppen arról olvasunk, hogyan beszélt életében utoljára az apjával. Nincsenek érzelmekre ható körvonalak, csak a puszta valóság, egy gyerek szemén keresztül megmutatva. És ezektől a megdöbbentően egyszerű, őszinte leírásoktól lesz hihetetlenül hatásos és szívszorító a könyv.

Végigkísérjük Oskar érdekesebbnél-érdekesebb kalandjait, ahogy a hatalmas New Yorkban egy sehová nem illő kulcshoz keresi a zárat. Közben valójában egy felemelő úton veszünk vele részt, ami a tragédia lezárásához vezet. Nem a felejtéshez, nem is a megértéséhez, csak a továbbélés képességének felfedezéséhez. Hogy az élet megy tovább. Ennél talán nincs is értékesebb dolog egy gyászoló számára. És, mint az élet sok más fontos igazságát, ezt is egy gyerek tudja a legjobban megtanítani nekünk.