A Leopárd a Harry Hole-sorozat hazánkban megjelent hatodik része, és akárcsak az ezt megelőző öt könyv, letehetetlen. Harry Hole, a norvég rendőrség egykori legendás nyomozója, a sorozatgyilkosságok specialistája előző ügye után (a Hóember) Hongkongba utazik, ahol hitelezői és saját démonai elől bujkálva él. Egészen addig, amíg hazájából érte nem küldenek egy új kollégát, hogy vigye őt vissza, mert úgy tűnik, újabb rejtélyes gyilkosságsorozat történt, nélküle pedig egyelőre áll a nyomozás. A gyilkos, akárcsak a Hóember volt, kíméletlen, sorra szedi áldozatait, és semmilyen nyomot nem hagy maga után. A nyomozást azonban nem csak ezek a tények nehezítik, hanem az is, hogy a gyilkossági osztály és a Nemzeti Nyomozó Iroda között hatalmi harc dúl, ráadásul valaki a csapatból információkat szivárogtat az „ellenfélnek”.

Mindig megfogadom, hogy lefekvés előtt nem kezdek el Jo Nesbo-könyvet olvasni. Ennek általában több oka van. 1. Nem tudom letenni a könyvet, mert annyira magával ragad, annyira tudni akarom, hogy ki lesz a gyilkos, hogyan épülnek egymásra szálak, és a vége az lesz az egésznek, hogy egyszerre kiolvasom, ami általában 4-5-6 órát vesz igénybe. Ez csupán akkor kínos, ha másnap dolgozni kell menni. 2. Ha mégis rá tudom venni magam valahogy, hogy becsukjam a könyvet, akkor annyira a hatása alá kerülök, hogy rendszeresen Harry Hole-lal és különböző gyilkosságokkal álmodom. A Leopárd esetében az első verzió lépett életbe: megint hibásan azt gondoltam, hogy elkezdem egy kicsit olvasni, az elején még úgyse lehet annyira izgalmas, hogy ne tudjam letenni. Tévedtem. Jo Nesbo stílusa ezúttal is az elejétől kezdve lendületes, egyszerűen magával ragadja az olvasót. Persze ehhez szükség volt egy jó fordítóra is, aki tökéletesen vissza tudja adni azt a feszültséget, amelyet az író a történetben kelt.

Nem egészen a könyv felénél már úgy tűnik Harry megoldja a rejtélyt, amitől csak még izgalmasabbá válik az egész: kíváncsian várjuk, hogy vajon mit tud még Nesbo hozzátenni a sztorihoz úgy, hogy az tényleg érdekes maradjon. A szerző nem okoz csalódást: a következő háromszáz oldalra is tartogat még bőven meglepetést, csavart és izgalmat.
Az Animus kiadó Skandináv Krimik sorozatában megjelent műnek némi szépséghibája, hogy vannak benne olyan szálak, cselekmények, amelyek igazából fölöslegesek, nem vezetnek sehova, a szerző elvarratlanul, értelem nélkül hagyja őket.