Az elmúlt évek zenei trendjei egyértelműen afelé mutatnak, hogy egyre nagyobb érdeklődés övezi az "őszinte" zenét. Nincs is jobb példa erre Adele-nél, aki saját gyötrelmeit öntötte zenei formába, majd jött a mindig szívünkre beszélő Jessie J, és a legutóbbi BRIT-en taroló Ed Sheeran, aki az a klasszikus egy szál gitárral a színpadon éneklő típus.

De van itt még valaki, aki ugyan már 2010-ben megjelentette első albumát Lana Del Ray A.K.A. Lizzy Grant címen, de igazán az elmúlt hónapokban robbant be a világ zenei életébe Video Games című dalával. "Egyszerűen éppen ez a dal volt a kedvencem, ezért feltettem a netre" - mondta egy interjúban az Elizabeth Woolridge Grant névvel született énekes. "Nem gondoltam volna, hogy ságer lehet, de aztán nagyon sokakat megérintett, hozzászóltak a videóhoz. A dal arról az érzésről szól, amikor az általad szeretett személy egyszerűen nem törődik veled, mintha nem is léteznél. Szomorú dal, sokszor ma is elsírom magam, amikor éneklem" – mondja a 24 éves amerikai lány.

Lizzy elsőre a rap világában érezte otthon magát, Eminem volt az egyik kedvence, de amikor a kanadai határ mellől New Yorkba költözött, hogy metafizikát tanuljon az egyetemen, megismerte Leonard Cohen (aki idén januárban jelentette meg legújabb albumát – a szerk.) és Bob Dylan világát, amely azonnal magával ragadta, de a mai napig nagy rajongója a Nirvanának is.

Ha nagyon szeretnénk valakihez hasonlítani Lana Del Rey-t, az Lily Allen lenne, de Lizzy túllép az egyszerű flegmaságon. We Born To Die című albumának valamennyi dala azt az érzést kelti a hallgatóban, hogy bármi rossz történik, az fele olyan rossz sem lehet, mint amin már túl van. Del Rey magát beszédesnek, okosnak és éleslátónak tartja, de a vele interjút készítő riporter szerint olyan, mint egy, a szomszédságban elveszett kislány. A hasonlat valóban találó, hiszen nem is gondolnánk milyen világ rejlik a mindig tökéletesre formált frizura és smink mögött.

Talán úgy tűnhet, hogy mindent elmondtunk az énekesről, albumáról pedig semmit, de aki meghallgatja a We Born To Die-t, tudni fogja, hogy pontosan ebben van a nagy titok. Egy teljes személyiségrajz található meg a lemezen, az az érzésünk, hogy egy kalandos és fárasztó utazásról hazaérve szól hozzánk, mielőtt nyugovóra térne. Talán örökre. Lana hangjára ránehezedik a mondandó súlya, miközben színes és mégis szomorú zenei alapon libben át egyik dalról a másikra. A kölcsönhatás az ének és a zene között pedig törékeny, és mégis erős marad. Mint amikor a vízen lebegünk, és nem merjük letenni a lábunk attól tartva, hogy nem ér le, mert ez maga után vonná a kétségbe esésünket.

Ha viszont valami miatt nem kell kétségbe esnünk, az maga az énekes. Ugyanis Lana Del Rey nem az az egy dalos Youtube-híresség, aki ma még sztár, holnapra pedig már nem is emlékszünk, hogy valaha ismertük volna. Jól mutatja ezt BRIT-díja is, de mindennél többet mond lemeze, amelynek valamennyi dala önmagában is megunhatatlan, de az album is tökéletesen megkomponált egész. Tökéletes példája a régi mondásnak: ne ítélj meg egy könyvet a borítójáról! ...pláne, ha ez a könyv egy nagyon őszinte, szinte befogadhatatlanul rideg és mégis szívünket megragadó történetet rejt. Zene a javából.