[caption id="attachment_48623" align="alignright" width="300" caption="Fotó: Bjarke Orsted (www.danskdanseteater.dk)"]
[/caption]
"A szerelemről beszélni olyan, mint építészetre táncolni." Ez a, 1998-as Szeress, ha tudsz című filmből vett idézet egész pontosan írja le a Love Songs-ról való írás problémáit. Hiszen táncról beszélni is hasonlóan faramuci dolog, valahogy mégiscsak írni kellene róla. Röviden és tömören nem lehet - nem azért, mert olyan rémisztő mélységekbe rántja le az embert, ahonnan csak terápiával jöhet a felszínre, hanem pont azért, mert a saját mélységeit-felszínességeit mutatja meg. A szerelemről szól a nézőnek, mint a minden művészet alapját adó univerzális érzésről. Mint a romantikus költészet rózsaszín ködös állapotáról, a lehető legnagyobb erőről. De leginkább a saját szerelmeiről mesél az embernek. Valamiről, amit egyre csak keresünk, megtalálunk, elvesztünk, vágyódunk utána vagy éppen a pokol tüzére kívánjuk. Amiért mindent megteszünk, mindent elhiszünk, és hülyét csinálunk magunkból, mégis egyre csak bízunk benne.
Tizenkét ember mozdulatai és egy éteri - átvitt és a szó szoros értelmében is, az énekesnő ugyanis nem volt látható - énekhang minden szónál jobban fejezi ki, mi is a szerelem. Nem a csöpögős, Hollywood-romantika, nem a szex (hát, vagy legalábbis nem csak az), és nem is az önfeláldozás. Valami ennél sokkal összetettebb, és mégis sokkal egyszerűbb. Van, amikor szép, de van, amikor fájdalmas, néha viszonzatlan, máskor fojtogató, szenvedélyes vagy szelíd, vicces vagy drámai... De napestig sorolhatnám és mégsem jutnék közelebb az igazsághoz. Mert nincs is olyan. A Danish Dance Theatre táncosai össze-összeütköznek a színpadon, majd elválnak. Táncolnak egymással, párt cserélnek, egyedül maradnak. Boldogan röpülnek egyik sarokból az ellenkezőbe, egyik karból a másikba, vagy éppen vissza ugyanabba.
A végtelenül egyszerű, csak a táncosok székeiből álló színpadkép mellett leginkább a lilás fények funkcionáltak díszletként, míg a 1920-as éveket és a mai kor divatját egyaránt idéző jelmezek egy kis plusz stílusosságot adtak az egyébként sem ötletszegény előadáshoz. A művészeti vezető, Tim Rushton koreográfiájában láthatóan jól érezték magukat a táncosok, életteli, a spontaneitás tökéletes illúzióját keltő mozdulatsorok váltakoztak a laikus számára is egyértelműen kemény munkát igénylő, szigorú elemekkel. De végig összhang és harmónia uralkodott mind a társulat tagjai között, mind magában az előadás menetében. Nem tanmesét, vagy konkrét történetet láthattuk, egyszerűen szerelemre-szerelemről táncoltak, megmutatva, milyen sokféle lehet ez az érzés. És mégis mennyire ugyanolyan. A bohókásan fülledt hangulatú nyitószámtól kezdve, a kifejezetten mulatságos, eltáncolt "csókleckén" át, Maxim-Jo Beck McGosh és Fabio Liberti, az örökzöld My Funny Valentine-re előadott, szívbemarkoló kettőséig a darab egy pillanatra sem ereszti el a néző tekintetét és szívét a szorításból.
[caption id="attachment_48636" align="aligncenter" width="630" caption="Fotó: Bjarke Orsted (www.danskdanseteater.dk)"]
[/caption]
Közben pedig szól a jazz, és egyszer csak azon kapja magát az ember, hogy óriási mosollyal az arcán, már hatodjára tapsolja vissza őket lelkesen. De egy-egy könnycsepp is ott maradt a nézőtéren csillogó szemek sarkában. A szerelem már csak ilyen, ha igazi, az senkit sem hagy hidegen.