Joshua Bell számára nem idegen a magyar színpad: a Budapesti Tavaszi Fesztiválon sem először járt, de a Kaposvári Kamarazenei Fesztiválon is fellépett már. Alig két éve nevezték ki az Academy of St. Martin in the Fields zeneigazgatójáva, azóta szinte egyfolytában koncerteznek. A zenekar különlegessége, hogy rendre karmester nélkül, egy-egy szólista vezényletével zenélnek, furcsa elegyét adva a szigorúan komponált komolyzene és az improvizációkra építő jazz-koncerteknek. Természetesen egy Beethoven-szimfóniánál azért ilyen jellegű szabadságra nincs lehetőség, de egyszerűen ilyen érzést kelt az, hogy a színpad összes tekintete egy, az előadás hevében a vonójával „hadonászó", a székéről majd leeső szólista felé irányul, hogy mindenki vele tarthasson lépést. Az említett szólista persze maga Bell volt, akinek elragadtatott, de egyáltalán nem befelé forduló játékát öröm volt nézni - és még nagyobb öröm hallgatni. Mert egy 1713-as Stradivari az értő kezekben igencsak gyönyörűen szól.

Nem kevésbé remekelt a 1958-ban alapított kamarazenekar többi tagja sem, minden hangból és mozdulatból áradt a profizmus és a zene szeretete. Talán ez a felszabadult, közönségbarát, lelkes előadásmód az, ami - tehetségén túl, persze - tényleg sztárrá emelte Bellt. Nem a komolyzene-rajongóinak, hanem mindenkinek játszik, így egy csapásra kedvelhető figurává válik, akire oda kell figyelni, mert adni akar valamit. Akarva-akaratlanul, aki nem zeneiskolában vagy Bach-lemezek társaságában nőtt fel, annak idegen világ ez, és tökéletesen érthető, hogy miért tűnik kirekesztőnek. Pedig nem az, és erre az ehhez hasonló koncertek  a legjobb példák. Nem csak teltház előtt játszottak a MüPa hangversenytermében, de a közönség változatosabb volt, mint néhány fesztiválon. Bőven nagymama-korú hölgyek mellett jól megfértek az öltönyükben esetlenül feszengő kamaszfiúk és a csillogó hajpántos, ötéves kislányok.

A jó kétórás, és a közönség lelkesedésére még egy apró ráadással is megtoldott előadás után kitörő tapsvihar pedig azt hiszem sokat elmond az estéről. A szünet előtt Bellnek kellett kis nyugalomra inteni a szakadatlanul tapsoló nézőket, jelezve, hogy nincs még vége, csak most hadd menjenek le egy kicsit, de  a közönség kapzsisága teljesen érthető, ami ilyen jó, annak nem akarjuk, hogy vége legyen. A népszerű, és általánosan ismert Beethoven és Brahms-művekből összeállított koncert nem egy pontján rázta ki az embert a hideg, máskor pedig csak akkor döbbent rá, hogy az adott tétel véget ért, amikor a szinte parancsszóra meginduló, minden szünetet kitöltő köhögőroham söpört végig a nézők között. Joshua Bell és az Academyof St. Martin in the Fields egy pillanatra nem okozott csalódást, boldogan zenéltek egy hasonlóan boldog közönségnek. Tökéletesen kiérdemelt siker volt a tegnapi koncert, még nagyon sok ilyennel találkoznánk szívesen.