Persze ez csak azon nézők számára szerencsés, akik kedvelik Luhrmann egyedi stílusát, akik ki nem állhatják azok inkább óvatosan próbálkozzanak a filmmel, mert nem fogják szeretni. De ha valaki a rendező eddigi munkáinak ismeretében tényleg valami gyökeresen másra számított, az csak magára vessen. Személy szerint úgy hiszem, Luhrmannt vagy imádni, vagy utálni lehet csak, de a kettő között nem kizárt az átjárás. Részemről a Moulin Rouge!-zsal való első találkozásomkor lobbant gyűlöletétől a film második megnézése óta tartó abszolút szerelemig jutottam. Úgyhogy próbálkozni szabad! Akár mindjárt A nagy Gatsby-vel, ami röviden a Moulin Rouge! újraértelmezésének is nevezhető - lenne, ha nem F. Scott Fitzgerald ismert és elismert regénye alapján készült volna. Ám, mint ahogy ez az adaptációkkal lenni szokott, a könyv népes rajongótáborát kielégíteni és a csak a filmet ismerőket is megnyerni nehéz feladat. Az biztos, hogy az interneten több helyen is folyó viták alapján egyvalami sikerült: a figyelmet felkeltette. És, a filmben látott, csillogásban fuldokló húszas évek társadalmában úgy tűnik ez már elég a sikerhez - vagy talán mégsem?

Történetünket Nick Carraway (Tobey Maguire) szemén keresztül, az ő narrációjának tükrében ismerjük meg. Nick író szeretett volna lenni, de a válság szélén táncoló, a szesztilalom mellett boldogan virágzó New York vonzereje nagyobbnak bizonyul, így a gyors meggazdagodás reményében brókernek szegődik. Hiába szentelné minden idejét a munkának, apró háza fölé hívogatóan magasodik a hírhedt Gatsby pazar villája. A titokzatos milliomos palotáját hétvégente tömegek lepik el, folyik a pezsgő és robban a tűzijáték, Nicket pedig végül csak odaűzi a kíváncsisága - no meg egy Gatsbytől kapott meghívó. A két férfi között gyorsan barátság szövődik, Gatsby (Leonardo DiCaprio) káprázatosabbnál káprázatosabb kalandokba viszi Nicket, aki leginkább csak zavarodottan kapkodja a fejét a rengeteg élmény között. Ám hamar kiderül, a hatalmas vagyona és ismertsége ellenére szemtelenül fiatal Gatsby nem véletlenül választotta Nicket barátjának. Az öböl túlpartján, férjével és kislányával éldegélő Daisy Buchanan (Carey Mulligan) rokonaként ő az egyetlen, aki össze tud hozni egy találkát a nővel. Mert itt minden Daisyről szól. A Daisy és Gatsby öt évvel ezelőtt szárba szökkenő szerelmét lehetetlenné tévő társadalmi különbségeket - lévén Gatsby csupán szegény tiszt volt akkor - a férfi mostanra leküzdötte, és a nő sem szűnt meg szeretni őt. De az emberek változnak, az idő múlik, és sokszor akkor sem kaphatjuk meg, amire vágyunk, hogy ha csupán karnyújtásnyi távolságra van.

Nem véletlen a Moulin Rouge!-zsal való folytonos összehasonlítás: ugyanazt a történetet kapjuk, csupán a helyszín került át a századfordulós Párizsból a Nagy Világválság New Yorkjába. Itt van a dekadens, elbűvölő és nagyzoló világba kívülről bekerülő, naiv és nyíltszívű fiú (Nick) és a titokzatos, körülrajongott, gyönyörű ám szomorú sorsú nő (Daisy), a különbség csupán annyi, hogy a szerelem nem köztük bontakozik ki. Gatsby figurája egyben testesíti meg mindazt, ami ebben a felszínes életformában romlott, és mutat egy lehetséges jövőképet Nicknek. Hiszen alapvetően nincs túl sok különbség közöttük: egyszerű fiúként kezdték, akik valami jobbra, többre áhítoztak. Pénzre, hírnévre, bármire és mindenre, amit csak megkaphattak. És Gatsby látszólag el is érte ezt, mindene megvan. Ám, ahogy ebben a társadalomban minden más, ez is csak látszat, csak díszlet. A minden elképzelhető igényt kielégítő palotában Gatsby ugyanúgy nem uralkodik az életen, ahogy Kane sem tette Orson Welles klasszikusában, Az aranypolgárban. Egy emlék, egy ideál rabságában él mindkét férfi, mind az elveszett gyermekkort, mind az elveszett szerelmet pénzzel és tárgyakkal akarják pótolni vagy visszahozni. De, míg Kane legalább rádöbben, hogy az élet nem így működik, addig Gatsby körömszakadtáig ragaszkodik ártatlan álmához, amiben Daisyvel boldogan élnek, míg meg nem halnak. Akkor is, amikor mindenki látja, hogy nem ez a helyzet. És éppen ezért a gyermeki értetlenségért végtelen tragikus sors az övé, ám egyben csodálatra méltó is az őszinte optimizmusáért. Olyan, mintha egy gyereknek akarnád megmagyarázni, hogy a szerelem szép dolog, de sajnos nem mindig alakul úgy, ahogy az ember szeretné, és ha igen, akkor sem tart örökké. Aztán inkább hagyod, hadd higgye, hogy mégis úgy van, ahogy gondolja, mert titkon szeretnéd hinni, hogy neki van igaza.

A könnyfacsaró sztori mellett Luhrmann lenyűgöző vizuális orgiát varázsol a szemünk elé, élvezetes, gyönyörű világ, amely rögtön beszippant, ám egy pillanatra sem szabadul a Moulin Rouge!-utóérzettől. Ugyancsak ismerős gyakorlat a modern zeneválasztás - a fanyalgókkal ellentétben szerintem a film egyik legzseniálisabb lépése a kortárs hip-hop és rapzene szerepeltetése. Igen, elsőre megüti az ember fülét a húszas évek Times Square-jének képe alatt felharsanó Jay Z, de kétlem, hogy egy korabeli charleston ugyanolyan polgárpukkasztó és a végtelen lehetőségek ígéretével kecsegtető hangulatot festene a mai néző elé, mint annak idején. Tökéletes hangulatfestő a zene, tény, hogy anakronisztikus, de pont ezért működik, eklektikus és túláradó, miközben benne van a felszín alatt megbújó, nem is olyan csodás valóság érzete is. A színészi játékok valahogy hasonlóan működnek, mint a zene: van egy-egy kiemelkedő pillanat, de a teljes filmet nézve olyannyira belesimulnak a szerepükbe, a történet szövetébe, hogy nehéz kiemelni, ki volt jó és ki nem.

Szép és élvezetes film A nagy Gatsby, összefoglalni talán ennyivel lehetne: a nagy szerelem valóban mindent megér, csak fel kell ismernünk, melyik az, különben rosszul végezzük. Bár a halhatatlan történetté váláshoz, éppen hogy a tragikus vég vihet közelebb, a hírnévre vágyók előtt tehát nyitott az út - csak nem biztos, hogy megéri.

[caption id="attachment_53177" align="alignright" width="300" caption="Fotó: Paramount Pictures/Norbert Kesten"][/caption]

Csákvári Géza – Pataki Anita cikke

Gyerekként nézte a Star Treket?

Nem igazán, én a Csillagok háborúja-generációba tartoztam, az töltötte ki a gyerekkoromat. De később megnéztem, és most már végtelenül szeretem a szériát. Megtiszteltetésnek érzem, hogy részese lehetek ennek a franchise-nak, amely egyetlen ember, Gene Roddenberry emberiségbe vetett igazán optimista hitéből táplálkozik.

A hatvanas években úttörő lépésnek számított, hogy Uhurát egy afroamerikai színésznő formálta meg. George Takei, az eredeti Sulu pedig nyíltan vállalja a homoszexualitását, akárcsak Ön. Ez is egy olyan aspektus, ami miatt a Star Trek ennyire népszerű lehet? Ön szerint van rá esély, hogy egy meleg karakter egyszer vezető szerepet vállaljon a sorozatban?

Mindenképpen. Valójában ebben a filmben is szerepelt egy olyan történetszál, amelynek egy meleg karakter is része volt. Ő azért nem került bele a végleges verzióba, mert a narratíva nem állt volna össze. De igen, az egész világ változik, és szerencsések vagyunk hogy tanúi lehetünk ennek a változásnak, fejlődésnek. Személy szerint számomra az, hogy lehetőségem van egy hatalmas, akciódús blockbuster-film egyik sztárjának lenni, egy olyan hősnek, akinek klasszikus, fizikai „hős-tulajdonságai" is vannak, nagy dolog. Szerintem ez is a világban zajló valódi változások jelképe, és hálás vagyok, hogy egyik képviselője, támogatója lehetek ennek. Gondoljunk csak azokra a hollywoodi színészekre, a negyvenes, ötvenes, de akár a kilencvenes években, akik nem vállalhatták teljesen önmagukat a munkájukban. Ez egy végtelenül fájdalmas élethelyzet. Én nagyon boldog vagyok, hogy nekem nem kell ezt átélnem.

Látta a Sötétségben előképeként funkcionáló Khan haragját? Mi a véleménye arról, hogy Kirk és Spock szerepei gyakorlatilag felcserélődtek ahhoz képest?

Majd' az összes eredeti filmet láttam. Ebben a franchise-ban szerintem az a nagyszerű - mindamellett, hogy remélhetőleg a régi Star Trek-rajongóknak is kedves tud lenni -, hogy alapvetően a mi filmjeink akciófilmek, thrillerek, és sokkal inkább fontos az adott történet integritása és a közönség szórakoztatása, mint az elődeinkkel való összehasonlítás.

A filmekben látható jövőkép igazán lenyűgöző. Mi lenne, amit szívesen birtokolna a vásznon látható fejlesztésekből?

Az egész repülés-dolog tetszik. Tetszik, hogy nincsenek kerekek a jövőben és minden csak lebeg vagy siklik. Ha ezt tényleg megkaphatnánk úgy, hogy a személyes tér ne sérüljön, az fantasztikus lenne. De annyi lehetőség van a film vizuális vetületében, amitől leesik az állam. A jövő és az űr olyan gyönyörűen megalkotott víziója ez, amit még nem láttam ezelőtt. A világ, amit létrehoztak, esztétikailag mindenképpen egy olyan világ, amiben boldogan élnék.

Kifejezetten érdekes, hogy Ön, az új Spock és Leonard Nimoy, a karakter eredeti megformálója, milyen közeli barátságba kerültek az előző film forgatása alatt. A kapcsolat továbbra is megmaradt?

Természetesen. A kapcsolatunk akkor kezdődött, mikor Leonard is benne volt az első, 2009-es filmben, de még ezelőtt szükség volt arra, hogy konzultáljon az alkotókkal a Spockot játszó színész személyét illetően. Mi végül akkor találkoztunk, amikor bejelentették, hogy én kaptam meg a szerepet, ő pedig még aznap meghívott egy partira a házába, amit a felségével tartottak. Egy olyan barátság kezdődött el akkor, ami a mai napig tart. Éppen ma reggel küldtem neki egy e-mailt, amiben beszámolok a mostani turnéról. Rettenetesen tisztelem Leonardot, és ha csak fele olyan teljes életet tudnék élni, mint ő, azzal már igazán jó munkát végeznék. Lenyűgöző ember, akit nagyon, már-már apa-fia módon szeretek.

Mikor Nimoy játszotta Spockot nem rejtette véka alá, mennyire idegesíti, hogy csak és kizárólag ennek a karakternek a képében gondolnak rá. Önt aggasztja a beskatulyázás?

Egyáltalán nem. Azok az idők már elmúltak. A régi széria már vagy negyvenöt éve készült, és átlagosan több, mint 25 millió ember látta a Star Trek egyes epizódjait. Teljesen más időszak volt mind a történetmesélés, mind a sci-fi történetében is. Azóta a műfaj elképesztően felkapott és népszerű lett, az emberek figyelmének időtartama pedig annyira lerövidült, hogy nem hiszem, hogy a mi társadalmunk egyáltalán képes arra, hogy valakit egyetlen karakterrel azonosítson az egész karrierje során. Ezen felül a saját ambícióim, az út, amit be akarok járni is túlmutatnak ezen az egy karakteren. Ott van a saját produkciós cégem, különféle rendezőkkel dolgozom, a színházba is visszajárok. Tudatosan olyan karriert próbálok építeni, ami sokszínű, mert úgy hiszem ez az a fajta életpálya az, amit érdemes végig járni.

Ugyancsak Nimoy panaszkodott néhány éve  a hosszú sminkelési procedúrára. Még mindig ilyen megterhelő folyamat Spockká válni?

Két és fél - három óra alatt készül el az egész, ebben benne van a haj és a szemöldök, amik sajátok, és persze a ragasztott fülek. Nekem ez a pár óra a szereppel való eggyéválás fontos részévé lett, a fizikai transzformáció segít, hogy nap mint nap szó szerint a karakter bőrébe bújhassak. Meditatív idő ez, néha alszom, dolgozom vagy gondolkozom. De azt persze utálom, hogy fél évig szednem kell a szemöldökömet, és a frizura sem éppen a legelőnyösebb, úgyhogy ilyenkor nagyon sokszor hordok sapkát és napszemüveget.

Változott valamiben a J.J.-vel (J. J. Abrams, a rendező - a szerk.) való munka az öt évvel ezelőttihez képest?

Semmi sem változott. Nem hiszem, hogy van még egy olyan ember, mint ő. Nagyon egyedi személyiség, utánozhatatlan ember, egy igazi zseni – és ez most nem túlzás! Az információ, tudás elraktározására, feldolgozására és magáévá tételére való képessége páratlan... aztán még zenét is szerez, ért a technikához... Különleges élmény a társaságában lenni és élvezni a bizalmát, öröm vele a munka. De mindenek felett a tudásának hatalmas humorérzékével és jó természetével való kombinációja az, ami szerintem kiemeli a pályatársai közül, és azzá a legendává teszi, amivé válni fog. És ami talán már most is.

A forgatás lezárásával milyen érzések kerítették hatalmukba?

Rengeteg érzelem kavarog ilyenkor a stábban. Szerintem mindannyian, akárcsak mi ketten Chrisszel (Chris Pine, Kirk kapitány megformálója - a szerk.), akiknek hatalmas mennyiségű munkájuk fekszik ebben a hat hónapban, készen álltunk arra, hogy befejezzük és más elfoglaltság után nézzünk. De természetesen az elválás mindig keserédes, főleg amikor ilyen közel és ilyen intenzíven együtt dolgozik az ember egy csapattal. Van valami, amire csak ennek a résznek a készítése közben jöttem rá, amit nem éreztem az első során. Rájöttem, hogy mennyire szerencsések vagyunk mi mindannyian, és hogy olyan emberekkel ismerkedtem meg, akik ezután az életem részei lesznek mind személyesen, mind munka szempontjából. Örülök, hogy egy ilyen jó csapat tagja lehetek.