Persze ez csak azon nézők számára szerencsés, akik kedvelik Luhrmann egyedi stílusát, akik ki nem állhatják azok inkább óvatosan próbálkozzanak a filmmel, mert nem fogják szeretni. De ha valaki a rendező eddigi munkáinak ismeretében tényleg valami gyökeresen másra számított, az csak magára vessen. Személy szerint úgy hiszem, Luhrmannt vagy imádni, vagy utálni lehet csak, de a kettő között nem kizárt az átjárás. Részemről a Moulin Rouge!-zsal való első találkozásomkor lobbant gyűlöletétől a film második megnézése óta tartó abszolút szerelemig jutottam. Úgyhogy próbálkozni szabad! Akár mindjárt A nagy Gatsby-vel, ami röviden a Moulin Rouge! újraértelmezésének is nevezhető - lenne, ha nem F. Scott Fitzgerald ismert és elismert regénye alapján készült volna. Ám, mint ahogy ez az adaptációkkal lenni szokott, a könyv népes rajongótáborát kielégíteni és a csak a filmet ismerőket is megnyerni nehéz feladat. Az biztos, hogy az interneten több helyen is folyó viták alapján egyvalami sikerült: a figyelmet felkeltette. És, a filmben látott, csillogásban fuldokló húszas évek társadalmában úgy tűnik ez már elég a sikerhez - vagy talán mégsem?

Történetünket Nick Carraway (Tobey Maguire) szemén keresztül, az ő narrációjának tükrében ismerjük meg. Nick író szeretett volna lenni, de a válság szélén táncoló, a szesztilalom mellett boldogan virágzó New York vonzereje nagyobbnak bizonyul, így a gyors meggazdagodás reményében brókernek szegődik. Hiába szentelné minden idejét a munkának, apró háza fölé hívogatóan magasodik a hírhedt Gatsby pazar villája. A titokzatos milliomos palotáját hétvégente tömegek lepik el, folyik a pezsgő és robban a tűzijáték, Nicket pedig végül csak odaűzi a kíváncsisága - no meg egy Gatsbytől kapott meghívó. A két férfi között gyorsan barátság szövődik, Gatsby (Leonardo DiCaprio) káprázatosabbnál káprázatosabb kalandokba viszi Nicket, aki leginkább csak zavarodottan kapkodja a fejét a rengeteg élmény között. Ám hamar kiderül, a hatalmas vagyona és ismertsége ellenére szemtelenül fiatal Gatsby nem véletlenül választotta Nicket barátjának. Az öböl túlpartján, férjével és kislányával éldegélő Daisy Buchanan (Carey Mulligan) rokonaként ő az egyetlen, aki össze tud hozni egy találkát a nővel. Mert itt minden Daisyről szól. A Daisy és Gatsby öt évvel ezelőtt szárba szökkenő szerelmét lehetetlenné tévő társadalmi különbségeket - lévén Gatsby csupán szegény tiszt volt akkor - a férfi mostanra leküzdötte, és a nő sem szűnt meg szeretni őt. De az emberek változnak, az idő múlik, és sokszor akkor sem kaphatjuk meg, amire vágyunk, hogy ha csupán karnyújtásnyi távolságra van.

Nem véletlen a Moulin Rouge!-zsal való folytonos összehasonlítás: ugyanazt a történetet kapjuk, csupán a helyszín került át a századfordulós Párizsból a Nagy Világválság New Yorkjába. Itt van a dekadens, elbűvölő és nagyzoló világba kívülről bekerülő, naiv és nyíltszívű fiú (Nick) és a titokzatos, körülrajongott, gyönyörű ám szomorú sorsú nő (Daisy), a különbség csupán annyi, hogy a szerelem nem köztük bontakozik ki. Gatsby figurája egyben testesíti meg mindazt, ami ebben a felszínes életformában romlott, és mutat egy lehetséges jövőképet Nicknek. Hiszen alapvetően nincs túl sok különbség közöttük: egyszerű fiúként kezdték, akik valami jobbra, többre áhítoztak. Pénzre, hírnévre, bármire és mindenre, amit csak megkaphattak. És Gatsby látszólag el is érte ezt, mindene megvan. Ám, ahogy ebben a társadalomban minden más, ez is csak látszat, csak díszlet. A minden elképzelhető igényt kielégítő palotában Gatsby ugyanúgy nem uralkodik az életen, ahogy Kane sem tette Orson Welles klasszikusában, Az aranypolgárban. Egy emlék, egy ideál rabságában él mindkét férfi, mind az elveszett gyermekkort, mind az elveszett szerelmet pénzzel és tárgyakkal akarják pótolni vagy visszahozni. De, míg Kane legalább rádöbben, hogy az élet nem így működik, addig Gatsby körömszakadtáig ragaszkodik ártatlan álmához, amiben Daisyvel boldogan élnek, míg meg nem halnak. Akkor is, amikor mindenki látja, hogy nem ez a helyzet. És éppen ezért a gyermeki értetlenségért végtelen tragikus sors az övé, ám egyben csodálatra méltó is az őszinte optimizmusáért. Olyan, mintha egy gyereknek akarnád megmagyarázni, hogy a szerelem szép dolog, de sajnos nem mindig alakul úgy, ahogy az ember szeretné, és ha igen, akkor sem tart örökké. Aztán inkább hagyod, hadd higgye, hogy mégis úgy van, ahogy gondolja, mert titkon szeretnéd hinni, hogy neki van igaza.

A könnyfacsaró sztori mellett Luhrmann lenyűgöző vizuális orgiát varázsol a szemünk elé, élvezetes, gyönyörű világ, amely rögtön beszippant, ám egy pillanatra sem szabadul a Moulin Rouge!-utóérzettől. Ugyancsak ismerős gyakorlat a modern zeneválasztás - a fanyalgókkal ellentétben szerintem a film egyik legzseniálisabb lépése a kortárs hip-hop és rapzene szerepeltetése. Igen, elsőre megüti az ember fülét a húszas évek Times Square-jének képe alatt felharsanó Jay Z, de kétlem, hogy egy korabeli charleston ugyanolyan polgárpukkasztó és a végtelen lehetőségek ígéretével kecsegtető hangulatot festene a mai néző elé, mint annak idején. Tökéletes hangulatfestő a zene, tény, hogy anakronisztikus, de pont ezért működik, eklektikus és túláradó, miközben benne van a felszín alatt megbújó, nem is olyan csodás valóság érzete is. A színészi játékok valahogy hasonlóan működnek, mint a zene: van egy-egy kiemelkedő pillanat, de a teljes filmet nézve olyannyira belesimulnak a szerepükbe, a történet szövetébe, hogy nehéz kiemelni, ki volt jó és ki nem.

Szép és élvezetes film A nagy Gatsby, összefoglalni talán ennyivel lehetne: a nagy szerelem valóban mindent megér, csak fel kell ismernünk, melyik az, különben rosszul végezzük. Bár a halhatatlan történetté váláshoz, éppen hogy a tragikus vég vihet közelebb, a hírnévre vágyók előtt tehát nyitott az út - csak nem biztos, hogy megéri.