Melyik galaxisban? Lényegtelen. A naprendszerben, a sztratoszférában, vagy még itt a földön? Nem számít. Nyomokat keresett a karaván. Az emberi élet – vagy inkább a lélek? – utolsó nyomait. Ami megmaradt, fennmaradt. Már ha egyáltalán…

Belezuhanva valahova egy időszakadékba, ahol a múlt és jövő tárgyai, emlékei és szereplői furcsa egyveleggé olvadtak össze. Így masírozhattak tevék és elefántok az űrhajók megtört, rozsdásra marcangolt árnyékában.

Mintha új albumán a ColorStar éppen egy ilyen csillagközi, mégis annyira emberséges és földközeli felfedező útnak írta volna meg a kísérőzenéjét. Hiszen az elektronika sűrű alkalmazása futurisztikus szkafanderbe öltözteti a hangokat, de az élő dobok, a gitárok és Keleti András jellegzetes éneke mégis emberközeli távlatba hozza a Solarize dalait – tűnjön ez első olvasatra még oly’ ellentmondásosnak is.

Hosszú út ez, hosszú nyitó dallal (Dreamin’ Along), hipnotikus lüktetéssel, amely ráállít a tempóra, mintha te is egy utazó lennél a menetoszlopban, körülötted a végtelen sivataggal, amíg csak a látóhatár el nem veszíti teljesen a jelentőségét. A púpok, a homokszemek, a kendők és dombok hullámzása… Drops of Tears: akár egy sivatagi éjszaka, a csillagok kihűlt ragyogása. Vajon ők vannak fent vagy mi? Kiismerhető egyáltalán a helyezkedés? Hol kezdődik az űr, hol van a légkörünk határa? Onnan talán mi is csillagok vagyunk, és a sivatag sem több, mint egy nagy ég-óceán? Időutazás a jövőbe, és az énekdallamokba kapaszkodva a múltba, a 80-as és 90-es évekbe.

Az űrhajó roncsa, bizalmatlanul, félve közelítve felé. Ez a reakció a technikára (Reaction). Mely egykor nagy volt. Most meg…? Semmi sem időtlen. Újra és újra megtorpan a ritmus, mintha azt kérdezné: menjünk tovább? Visszaforduljunk? Van mit keresnünk? De a visszhangos gitárok mégis löknek tovább előre… előre, mintha közelebb juthatnál a naphoz. Solarize, a címadó. A kígyóisten temploma. Valaha egy maharadzsa birodalma lehetett. De a természet – már ami megmaradt belőle… - visszafoglalta. A tekergő, óriási kígyó megszelídítése. Zeneszóval. Hogyan lehetséges, ha süket? Pedig nem jelent veszélyt, csak bölcs, és mindent látott már, mindent tud az emberiségről. Már ami megmaradt belőle…

Visszatérés a kertbe. A maharadzsa kertjébe. Az édenbe? Nem, ez csak egy oázis (Returns Again). Mégis, a fáradt vándornak menedék. Már víziók gyötrik, vízért és eredményekért esdekel. Reményért, és egy gyengéd érintésért. Hastáncosnők ringatódznak a szitárzene hangjára, akár a dűnék között a sivatag hajói (és a jövőben miért ne lehetnének igazi hajók ott? – a technika megállíthatatlan!). Éhes szemük keres, és gazdagon megrakott tálakat ránt elő lelkük túlcsordult konyhájából… de mindez csak emlék, emlék már.

A homokvihar után, vakon és süketen a portól (Blind and Deaf), az oázis mögött újra felkel az aranykorong, és ahogy új nap kezdődik, új ima csendül. Hálás áhítat az ajkakon, kántálás a törzsi dobok ritmusára. Az utazó nem érti, mégis átjárja. A szellemiség, a tudat közös. Még ha a nyelv nem is. De a zene egyetemes. Mielőtt célhoz érnek, várja őket a dzsungel. Nem lehetne ott, de ott van. Csak még egy dalt (One More Song). Újra ugyanaz a lüktetés, ugyanaz a pulzálás, a kígyók násztánca. És elefántok, itt, a semmi közepén, ahol… mégis van élet. Talán itt rejtőzködnek az utolsók.

Tudják, hogy minden megérkezés egy új kezdet (New Beginning). Az este fényei, a tábortüzek, pálmaligetek. A cél teljesítve. De pillanatnyi csak a nyugalom, hiszen menni kell tovább. Kutatni a romokat, felfedezni a múltat és a jövőt. Tovább, tovább, amíg egy homokszemnyi remény marad. Amíg az utolsó beszédfoszlányok kiszűrődnek az űrhajó fedélzeti rádiójából. Itt találkoznak. A múlt és a jövő. És a kettő között?

Ott a ColorStar új nagylemeze. A Solarize. Egy igazi Kicsi Fény.