A Holtodiglan (16) főhősei számára hófehéren villogó, szabályos mosolyok és szimmetrikus, fehér léckerítések mögött folyik az élet. Gyönyörű, okos feleség, sármos, sikeres férj. Irigylésreméltó. Tökéletes. Legalábbis addig, amíg nem nyerünk bepillantást a tökéletesen hófehér maszkok mögötti mocskos, őrült valóságba.

Száj bezár, fogsor villan, nagy mosoly! Kész is a tökéletes, kandallópárkányra illő, barátoknak mutogatható kép. Aztán már észre sem veszi az ember, amikor ő maga is kezd eggyéválni azzal a képpel. Hiszen annyit mutogatta, mindenki erről ismeri fel, így ismeri őt, akkor nem lehet, hogy ő valóban azonos a képpel? A rajta látott, tökéletes boldogsággal? Miért is ne lehetne! Olyan egyszerű is lenne. De belülről minden más. A legcsodálatosabbnak látszó kapcsolat is rohadhat közben, sőt, általában a kívülről legszebbnek tűnők mögött van a legnagyobb pusztulat. Csak ezt, éppen ezért, maguk a pár tagjai vallanák be legkésőbb. Annyi erőfeszítés van a felszín simán tartásában, annyi vér és verejték, a saját kínkeserves munkája gyümölcsét pedig épeszű ember nem rombolja le! Inkább büszke rá. Titkon, a csontig hatoló gyűlölet és szenvedés mögött büszke arra, hogy ilyen hibátlan álcát tud felhúzni az ajtaja mögötti pokol elé. Fehér kerítés, fehér mosoly, kiscica. Senki sem sejt semmit. Tökéletes.  

De Amy (Rosamund Pike) és Nick Dunne (Ben Affleck) fehérre mázolt életének egy csodás reggelén történik valami. Egy repedés jelenik meg a zománcon azzal, hogy Amy, éppen ötödik házassági évfordulójuk napján, eltűnik. Nem olyan nagy város ez, nem kell aggódni, biztos nem történt semmi baja. Ám, ahogy az a repedéseknél szokás, ez is csak egyre nagyobb és nagyobb lesz, alig telik el néhány óra, hogy a rendőrség már a férj felé pillantgasson, gyilkosságot szimatolva. Elkezdődik tehát a papírforma szerinti nyomozás, a ház és a város felforgatása, médiahajcihő, segélyvonal felállítása, önkéntes keresőbrigádok -  minden, ami Amerikában egy jólszituált, szép szőke nőt megillet, ha el talál tűnni. És, amikor ezek a jóhiszemű, a tökéletesen fehér felszínhez szokott ismerősök, barátok, idegenek bepillantanak a repedés mögé, halálra rémülve az ott látottaktól belekapaszkodnak mindenbe, ami megoldást adhat a zavarbaejtő kérdéseikre. Ilyen tiszta és kerek mentőövet pedig csak a jó öreg manipuláció adhat. Akárkitől és akármitől is származzon, csak válaszolja meg, mi történt Amy Dunne-al, hogy visszatérhessen mindenki a saját simán tartott felszíne mögé. De mi van akkor, ha a válasz még a kérdésnél is zavarbaejtőbb?

Szerelemben és háborúban mindent szabad, tartja a mondás. Nos, Gillian Flynn regényében komolyan is veszi az ősi bölcsességet, és kegyetlen, fordulatos és mégis rettenetetesen valóságos pszichothrillert kanyarít egy alapjában véve ezerszer látott kezdőszituáció köré. Nem fél benézni a már sokat emlegetett fehér felszín mögé, és az ott feltártakkal rémisztően pontos igazságokat mond ki az emberek és a kapcsolatok működéséről. A tettetésről, megjátszásról, hazugságról, önáltatásról, manipulációról, kényszerítésről és még a mindent felemésztő örületről is. Azokról a dolgokról, amiket egyetlen szóval szerelemnek szokás nevezni anélkül, hogy a mögötte rejtőző érzéseket és gondolatokat tovább bontanánk. Mert mi emberek már csak ilyen felületesek vagyunk. Egy struktúrájában és történetvezetésében is csavaros regény, zseniális karakterábrázolásokkal és gyomronvágó fordulatokkal. David Fincher tehát nagy fába vágta a fejszéjét, és, mint sikeres adaptációkban eléggé járatos (Harcosok klubja, A tetovált lány), tehetséges rendező, nem is csorbult ki teljesen. De azért azt sem állítanám, hogy hiba nélkül vitte volna át ezt a mammutfenyőt. 

A film egyik nagy hibája a hossza. Lassú és fondorlatos történet ez, amiben az igazi cselekmény a karakterekben zajlik, és így, valódi akció nélkül szinte elkerülhetetlen, hogy a két és fél óra nagyon hosszúnak érződjön. Amellett a kissé túl szolgai megvalósítással is vannak problémák. Nem feltétlenül lett volna szükség a lapról-lapra való átültetésnek, bizonyos részeknél pedig kifejezetten ilyen érzetet ad. De persze ezt is csak az olvasók fogják érteni. Ami viszont ennél nagyobb, ám a  film szerencséjére ugyanígy csak a könyvet ismerők számára feltűnő baj, az magából a film médiumából adódik. Az írott szó ugyanis fényévekkel több esélyt ad arra egy karakternek, hogy meséljen, hogy elmélkedjen és így megismerjük a legbelső gondolatait. Enélkül viszont a vásznon mind Nick, de főként Amy karakteréből elvesznek nagyon jelentős részek, amitől egyoldalúbbá válik a sztori, ez pedig, ebben az esetben nagyon zavaró. Amik jelen vannak azok ülnek, ám így egy kevésbé árnyalt, kevésbé orrbavágó konklúziót kapunk az egyébként összecsapott befejezésben. Amit meg azért nem értek, mert a befejezés már a könyvnél érezhetően túl hirtelen, ha már lehetőségük volt javítani, miért nem tették? 

Ettől függetlenül egyértelműen ajánlott a Holtodiglan, mert olyan sztorit szállít amivel nem nagyon találkozhattunk még és a két főszereplő isteni játéka is megérdemli, hogy megnézzük. Ám, míg az ezelőtti, szédült fordulatokban gazdag Fincher-filmeket másodjára-harmadjára-többedjére is ugyanolyan jó végignézni, hiába tudjuk jó előre a poént, addig ennél nem érzem, hogy kettőnél többször végig lehetne ülni. És másodjára is maximum azért, hogy a plusztudással felvértezve kiszúrja az ember a jeleket, amiken először átsiklott. És ennek nem így kellene lennie. Egy kicsit kamu a film, egy kicsit megúszós, de annak tökéletes.