Land Ho!, Lavina, Free Entry, Sráckor, Csajkor, Kétarcú Január, Heavy Mental, Vetítések, Parador Húngaro. Első pillantásra nem sok közös van ezekben a témájukban, karaktereikben, műfajukban is merőben különböző filmekben, mégis, ha jobban megnézzük őket kiderül, hogy mind a döntéseink, hazugságaink, vagy egyszerűen csak az idő múlása által kikényszerített útkeresésről, ön- és világmegismerésről szól. A nagybetűs életről úgy, ahogy érdemes róla mesélni.

Persze ez a "csoportosítás" teljesen szubjektív, ám két napnyi intenzív fesztiválozás után akaratlanul is új kapcsolatok kezdenek kialakulni a gyors egymásutánban látott filmek között, hát még akkor, ha azok még alapot is adnak erre. Ezek pedig, első látásra vélt különbözőségük ellenére, adnak. Az összekapcsolás természetesen a (valószínűleg nem véletlenül) egymás párjainak elnevezett Csajkor-Sráckor esetében a legkézenfekvőbb, még ha az előbbi nem is sikerült túl jól. A Sráckor sem tökéletes, a hosszával például mindenképpen vannak problémák, de a Csajkor sajnos saját nagyszerűségének csapdájába esve végeredményben semmiről nem szól és sehová nem jut - és ezt itt nem jó értelemben értem. A Sráckort zseniális kísérleti jellege és párbeszédei szépen viszik előre, és hiába fut majdnem három órát ahhoz képest csak kicsit és ritkán ül le, a Csajkor viszont szép kezdés után érezhetően elveszti a fonalat és célt vesztve rohangál Párizs külvárosában miközben erősnek szánt, de csak idegesítően naiv képeket mutogatva. A két film mégis azonos irányba mozog: a felnőtté válás, a kamaszkor epikus méretű rögös útján kíséri hőseit kisebb-nagyobb sikerrel. A Free Entry ennél kisebb dologra vállalkozik, konkrétan két kamaszlány egyetlen napjának történetének követésére hívja a nézőt, ami éppen a Sziget kavalkádjába kíséri őket. Inkább hosszúra nyúlt kisfilmnek lehet tekinteni a két, a fesztiválra beszökő, iszonyú bénán füvet áruló lány kalandjait, de a kamasz-útkeresés itt is tiszta.

És a kor-spektrum másik oldala sem marad üres: a Land Ho! mulatni vágyó, "féktelen" nyugdíjasai olyan szórakoztató és lélekemelő külső és belső utazáson mennek keresztül, amire minden embernek szüksége lenne az életben, legalább egyszer. A Parador Húngaro pedig a jól ismert kivándorló-dilemma egy újabb arcát mutatja meg ahogy a Kolumbiába menekült, ma már idős Gyuri bácsi sztoriját a magát önkéntesen magyarnak valló, földrajzi otthont sehol sem találó Patrick szemén keresztül. Az utazás valós és átvitt értelemben is megtörténik mindőjükkel, és rajtuk keresztül a nézőkkel is, olyan élményeket hátrahagyva, amelyekért igazán érdemes moziba járni.

A fennmaradó négy film ezzel szemben inkább az emberi lélek mélyére kalauzol, még ha valamiféleképpen mindegyikben helyt kap a tényleges utazás is. A Lavina a férfiasság mibenlétét, a család, a felelősség és a valódi felnőtté válás kérdéseit boncolgatja, hiszen attól még, hogy az embernek gyerekei vannak egyáltalán nem biztos, hogy ő maga felnőtt. És egyáltalán mit is jelent férfinak, apának lenni, és vajon honnan kellene ezt bárkinek is tudnia? A Heavy Mental főhőse is hasonló gondokkal küzd, de ő legalább egy picikét tisztában is van velük. Filmbeli útján nagy gyerekből férfivé válik, ám ezt az utat hazugságok és megtévesztések szegélyezik - és persze van olyan eset, amikor a cél szentesíti az eszközt, de ez vajon akkor is igaz, ha nem is tudjuk, mi a célunk? És vajon ha álcák mögé bújva vívjuk ki az elismerést és a gazdagságot, azt valódinak tekinthetjük, akár csak egy percre is? Ez az utolsó kérdés már a Kétarcú Januárra vonatkozik, ön- és közámító hősei hazugságok hátán próbálnak előre jutni az életben, de amikor ezzel durván szembekerülnek rá kell jönniük, hogy nem is igazán tudják, mit akarnak a menekülésen kívül. Hiszen végülis a futás is egyfajta haladás, csak nem mindig hasznos. És míg a Kétarcú Január hőseit a menekülésvágy hajtja, addig a Vetítések pszichológusait éppen a megértés, a szembenézés, kibeszélés élteti, de, mint ahogy a legtöbben, önmagukkal szemben ők is nagyon rövidlátók. És éppen ettől izgalmas végignézni az egymással és magukkal folytatott csatározásukat még úgy is, hogy a film eredeti nyelven rettenetes gyorsasága és dialóg-központúsága miatt gyakran szinte érthetetlen.

Az idei Cinefest első két napja felültetett a hullámvasútra és nem is hagyott leszállni róla, ami követendő példa lehetne minden más fesztivál számára is. Hiszen hiába megterhelő, a filmfesztiválok akkor jók, ha egyfolytában újabb és újabb élményekkel, gondolatokkal, érzelmekkel bombázzák az embert, hogy mindig úgy érezze, hogy él!