A Ha maradnék (12) simán lehetett volna az élet értelmén merengő, éppen elviselhetően érzelmes és valami gondolatérbresztőt nyújtani tudó kamaszfilmek egyik jó példája, az élet-halál között vergődő csellistalány történetében volt potenciál. Ám a film ehelyett egy szellemként is tökéletesen gyönyörű, tökéletes életén nyavajgó lány tökéletesen irritáló haláltánca lett.

Pedig tényleg lehetett volna ez sokkal jobb is, a könyv például kifejezetten megindító és elgondolkoztató olvasmány volt, szimpatikus, azonosulásra alkalmas karakterekkel. Arra viszont nagy valószínűséggel senki nem képes, hogy egy hihetetlenül gyönyörű, álomszerűen jófej szülőkkel és barátokkal megáldott, isteni tehetségű csellistalány bőrébe tudja képzelni magát, akibe még egy idősebb, menő, jóképű, kedves, vicces, őszinte és gondoskodó zenészsrác is első pillantásra beleszeret. Ja, hogy egy tragikus balesetben elveszti az egész családját és ő maga is a halál közelébe sodródik? Sajnos az irreális felállás miatt ez az, egyébként valóban szörnyű, esemény sem lesz több bugyuta mesei fordulatnál, amire csak forgatni tudjuk a szemünket ahelyett, hogy könnyel telne meg. Így pedig, legyen akármilyen gonosz dolog is, nem tudunk mást tenni, csak annak szurkolni, hogy ne azt a végkifejletet kapjuk, ami mérföldekről is jól láthatóan közeledik, csak hogy legalább valami realitás, valami igazi maradjon a filmben, még ha ez azt is jelenti, hogy a főhős halálában reménykedünk. Ez pedig nagyon ritkán jó dolog, szerelmes tinifilmekben meg főleg.

Egy váratlan hószünetnek köszönhetően Mia (Chloë Grace Moretz) családjával rokonlátogatóba indul, ám egy festői, erdei úton beléjük rohan egy másik autó. A súlyosan sérült, kómában fekvő lány, testéből kilépve kezdi összerakni a történteket és ahogy saját életéért küzd a vásznon lassan megelevenedik az eddig a pillanatig vezető másfél év. Ám ahogy a nosztalgia és a műtétek közben szembesül szerettei tragikus sorsával egyre inkább megkérdőjeleződik benne, akar-e egy olyan életet élni, amire ezek után esélye lehet? Nem lenne-e egyszerűbb elengedni az egészet, bedobni a törölközőt és emelt fejjel feladni a küzdelmet? Már ha ez a döntés egyáltalán tényleg az ő kezében van ugyebár...

Az életéért küzdő lány az élet értelmén, céljain, a szeretet mibenlétén, a bátorság és a döntések fontosságán lamentáló narrációja éppen azért marad idegesítő és súlytalan, mert egy olyan karakter szájából kellene elhinnünk, akinek egész eddigi életében az volt a legnagyobb problémája, hogy egy csodás zeneiskolát, és vele mesés karriert, vagy az ugyancsak irigylésre méltó jövőt ígérő szerelmét válassza. Persze tudom én, hogy két jó közül nehezebb választani, de lássuk be, hogy  az életben is ritkán sajnálunk valakit, akinek ilyen jó sora van, hát hogy éreznénk együtt vele a vásznon? Az pedig csak súlyosbítja az ellenérzést, hogy bicskanyitogató szenvedés is társul a Mia ilyen szomorúra sikerült élete és az előtte álló nehéz döntéseken való filozofálgatás mellé, hiszen a lány végig azt tükrözi, jó kamasz szokás szerint, hogy senkinek nincs olyan nehéz dolga, mint neki. De ha valakinek nagyobb szívfájdalmat okoz egy szakítás, mint a kisöccse halála, azt valahogy nincs kedvem vigasztalni.

Emellett a film a könyvadaptációk több nagy hibájába is beleesik. Nem elég, hogy papírízű dialógusokat ad a szereplők szájába, de a történetnek sincs igazán íve, csak - érezhetően a könyvet követve - jönnek egymás után a jelenetek anélkül, hogy érzelmi vagy dramaturgia szempontból épülne a történet. Szinte listaszerűen adagolják az információkat, esélyt sem adva arra, hogy az ember beleélje magát a sztoriba, mintha fontosabb lett volna az, hogy a könyv minden egyes momentuma belekerüljön a filmbe annál, hogy igazán filmmé váljon a mű. A színészi játékkal is ugyanez a helyzet, kétdimenziósnak is alig mondható klisé-karakterek megformálásánál lehetőség sincs a maradandó alakításokra, itt maximum tisztességes iparosmunkát lehetett végezni, ami meg is történt. A két szép, fiatal főszereplő persze bizton szárba szökő hírnévre számíthat, amihez valószínűleg a tehetségük is megvan (Moretz sikeres és jó gyerekszínész volt mindig is, a szerelmét alakító Jamie Blackley pedig a mostanában oly divatos, tehetséges angol "importcikkek" egyik legújabb példánya), de hogy néhány év múlva erre a filmre a most 16 éves lányokon kívül senki nem fog emlékezni, az biztos. Sőt, már néhány nappal a megtekintőse után is erősen megkopott az emlék, szerencsére.

A Ha maradnék egy kereskedelmi tévék délutáni műsorsávjába illően szirupos, papírmasé-karakterekkel eljátszatott, szépelgő szenvelgés, ami nagyon mély és bölcs akar lenni, de éppen ettől marad felszínes és üres. Ha valakit érdekel az egyébként egyáltalán nem rossz alaptéma, annak inkább a könyvváltozatot, vagy a hasonló területen tapogatózó, ezerszer jobban sikerült Csillagainkban a hibát ajánlanám, ha már mindenképpen halál és szerelmes tinédzserek kapcsolatának rejtelmeibe kíván betekinteni.