Ma hetvenöt éve kezdődött a második világháború. A történelem legpusztítóbb konfliktusa egyben a magyar történelem legmocskosabb időszaka is. Ennek elszenvedőiről és bűnöseiről ír legújabb nagyregényében Závada Pál, és nem kockáztatunk túl sokat, ha azt állítjuk: a Természetes fény a legjobb magyar nyelvű írás, amelyet erről a korszakról olvashatunk.

„Az írás a szó szoros értelmében nem bizonyító erejű dokumentum – szemben a fotográfiával, amely kétséget kizáróan meg tudja győzni az embereket valaminek a valóságosságáról” – így elmélkedik az egyik szereplő Závada Pál legújabb regényében. A Természetes fény írója persze pont ennek az ellenkezőjét teszi: korabeli fényképek köré, autentikus írások, dokumentumok, levelezések alapján kerít egy történetet Magyarország 1937-1947 közötti történetéről.

A helyszín, akárcsak Závada korábbi műveiben, Békés megye, pontosabban Tótkomlós. Ismerősek lehetnek hősei is, bár nehéz a falubelieket hősöknek nevezni: egyszerű elszenvedői ők a történelem viharainak, igaz, vannak közöttük olyanok, akik megpróbálják a kezükbe venni a sorsukat. Próbálkozásaikat néha az egyszerű túlélés motiválja, néha a hatalomvágy, ám abban alig van különbség, hogy igyekezetüknél többet számít ebben a világban a vakszerencséjük. Mert soha nem lehet tudni, ki válik bűnbakká: előbb a baloldaliak, aztán a zsidók, majd a románok és a romák, aztán a magyar hadsereg katonái, a németek, a szlovákok. Önjelölt bírából sincs soha hiány: ki a nácikhoz csapódik, ki a szovjetek mellett áll, ki a lakosságcsere mellett kardoskodik.

Ismerős ugye? Még ha próbáljuk is elfelejteni, a II. világháború Magyarországon elsősorban nem a bombázásokról, dicső és dicstelen hadjáratokról szólt, hanem azokról a marhavagonokról, amelyekbe mindenki bekerülhetett. Auschwitz felé, Galícia felé, Szibéria felé. És azokról, akik önként vagy kényszerből hagyták el szülőföldjüket.

Závada kíméletlen az olvasójához: pont olyan egyszerűséggel írja le mindazt a rémséget, ami a világháborúhoz vezető években, a világégés idején és utána megtörtént ezekkel az emberekkel, ahogy azt ők mesélhették el egymásnak. A koszttól a tömeggyilkosságokig a maga természetességében – gyomorforgató az egész, mégsem tudunk szabadulni tőle. Mert nem tudunk szabadulni attól a gondolattól, ha mi éltünk volna akkor, hogyan éljük át, túléljük-e egyáltalán mindezt.

A Természetes fény azonban nem csak az elbeszélés módjára utal, de arra is, hogy Závada képek sorával illusztrálja történetét. Amelyek talán nem ott és nem azokról az emberekről készültek, de ennek semmi jelentősége nincs, hiszen azt, amit a tótkomlósi közösség átélt, átélhették a megsárgult képek szereplői is. Egyszerű játék, mondhatnánk, de a hétköznapi örömök képei, vagy épp egy tábori portré épp annyira közel hozzák ezeket az embereket, mint szerelmi életük apró-cseprő vagy fontosabb epizódjainak leírása.

A hús-vér emberek háborúját az író nem csak bántó egyszerűséggel, de láthatóan a dokumentálás igényével írja le. A regény így válik az időszak legmonumentálisabb tükrévé. Amelyben, ha alaposan nézzük, magunkat is megláthatjuk, ahogy hordozzuk elődeink előítéleteit, sérelmeit és beteljesületlen vágyaikat.