Az Anakonda című film Jennifer Lopez domborulatain túl valóban csak annyira volt komolyan vehető, hogy tényleg létezik egy olyan amazonasi hal, amely előszeretettel úszik be a férfiak vízbe himbálódzó testrészeibe. Jeremy Wade ilyen halakra (is) vadászik. És ha találkozik velük, azt megörökíti. Hol filmen, hol papíron. Most épp az utóbbit tette meg.

„Az első pillanatban nem is volt fájdalmas, amit érzett. Lepillantott, és azt vette észre, hogy a hal néhány centimétere még kilógott a húgycsövéből. Azonnal odakapott, de nem talált fogást a sikamlós testen, és az állat néhány pillanattal később végleg eltűnt Silvio testében”. Eme aprócska részlet bizonyítja, hogy a vámpírhal valóban létezik, és eme kevésbé megnyerő szokásának hála teljesen megérdemelten kéredzkedett be Jeremy Wade könyvébe.

Az Édesvízi szörnyek horgászkalandjai legfőképpen azt bizonyítják be a gyanútlan olvasónak, hogy már nem csak a tengerek és az óceánok lehetnek veszélyesek, de a folyó- és állóvizek is. És ezekben sem csak a krokodiloktól, az aligátoroktól vagy az anakondáktól kell tartanunk, hanem harcsáktól, sügérektől, rájáktól, angolnáktól és cápáktól is! Jeremy Wade ezeknek a vadaknak szentelte az életét, és a megegyező címet kapott televíziós sorozatában, illetve ebben a könyvben is egyszerre vállalja a bíró és az ördög ügyvédje szerepét. Merthogy miközben ráirányítja a figyelmünket arra, hogy bizonyos térségekben egy harcsa akkorára is megnőhet, hogy embereket nyeljen el, egyúttal azt is bemutatja, hogy az ökoszisztémának micsoda szükséges van ezekre a ragadozókra.

Körbejárja gyakorlatilag az egész földet: belengeti a botját Kongóban, Egyiptomban, Dél-Afrikában, a Távol-Keleten, Észak-Amerikában, az Amazonas vidékén, sőt, még Európában is, hogy gigászi méretű sügérekre, tigrishalakra, gyilkos harcsákra, elektromos angolnákra, illetve aligátorhalra, fűrészes rájára, piraíbára, tüskésrájára, piranhára, bikacápára és még számtalan más fajra bukkanjon. A kevesebb talán ebben az esetben is több lehetett volna: a könyv néhol kicsit egyenetlen, nem minden történet egyformán izgalmas, és bizonyos részek kicsit összecsapottak. Amíg például részletesen kifejti a Kongói Demokratikus Köztársaság amúgy igen érdekes múltját, addig azt néhány szóval elintézi, hogy két kapás között majdnem elhunyt maláriában. Sok esetben feleslegesnek éreztem, hogy milyen horoggal és zsinórral ment rá egy-egy halra, amitől talán az elhivatott horgászok ájultan esnek össze a gyönyörűségtől, egy érdeklődő laikusnak viszont pont semmit sem mondanak.

Ezzel együtt Wade és a könyv vállalása igazán becsületre méltó. Szó sincs esztelen fogyasztói horgászatról: a szerző azért járja a vizeket, hogy bemutassa ezeket a különleges teremtményeket. Konklúziója sajnos neki is ugyanaz, mint pályatársainak általában: a természet okosan kitalálta, hogy ezek az uszonyos lények mekkorára nőjenek és milyen szokásokat vegyenek fel, amíg meg nem jelent az ember, és képzelt felsőbbrendűsége okán eszetlen halászásba nem kezdett, eltüntetve az igazi óriásokat a föld vizeiből, ezzel egyszersmind veszélyeztetve a fennmaradásukat is.

A Jaffa Kiadó által megjelentetett könyvből (ahol talán szerencsésebb lett volna a képeket a történetek mellé rakni, nem pedig ömlesztett mellékletként leközölni) például az is kiderül, hogy a bikacápák előszeretettel úsznak fel folyókba, ahol rendszeresen kerülgetik a fürdőzőket is, mégsem érkeznek hírek emberek elleni támadásokról. Vagyis amíg a halak okozta balesetek száma elenyésző, addig mi ész nélkül pusztítjuk a környezetünket, és sok esetben már most késő van ahhoz, hogy visszafordítsuk romboló tevékenységünket.

Az Édesvízi szörnyek regényesen dokumentarista történetei a kopoltyús banda pártján állnak, és sokat tesznek azért, hogy kicsit más szemmel nézzünk a tányérunkra kerülő afrikai harcsára. Meg arra a tigrishalra is, amely szíves-örömest csócsálja meg a férfiak hímtagját…