Igazi sikerdarabot tűzött műsorára a Belvárosi Színház: Peter Schaffer Amadeus című darabját mindenkinek ajánljuk, elsősorban a két főszereplő, Kulka János és Keresztes Tamás alakítása miatt.

Középszer és zsenialitás harcának, a pusztító energiákat felszabadító irigységnek a története az Amadeus. Peter Schaffer Wolfgang Amadeus Mozart és Antonio Salieri bécsi rivalizálásáról szóló darabját nem kell bemutatni – azt alighanem mindenki ismeri, aki az elmúlt harminc egynéhány évben járt moziban vagy színházban. A nézők imádják, így színpadra állítása annak ellenére nem tűnik nagy kihívásnak, hogy nem egy könnyű darab.

Mondhatnánk, hogy az Orlai Produkció is biztosra ment, amikor nyári programjába vette fel az Amadeust, az igazi truváj azonban nem ez. Hanem az, hogy megnyerték a két főszerepre a Katona József Színház két színészét, Kulka Jánost és Keresztes Tamást. Kulka gond nélkül tölt meg bármilyen nézőteret, és reméljük, ez lassan így lesz Keresztessel is, aki a Katonában már ezerszer bizonyított.

És itt is így tesz: túlzás nélkül mondhatjuk, méltó párra talált Mozart szerepe és Keresztes Tamás. Az ember, akit egyszerre ölelnénk meg és vágnánk képen, akire egyszerre nézünk fel és sajnáljuk le – vagy egy ordas közhellyel: Mozart, az ember. És a látszat ellenére nem is olyan könnyű ezt elérni, hiszen a Schaffer által írt figurát el lehetne ripacskodni, ám a kezdeti nyihogás után (Milos Forman filmjéből csak ezt felednénk) szerencsére kibontakozik az igazi figura: az önelégültséget falként használó művész, aki egyszerre lesz áldozata a büszkeségének és a kétségeinek.

Mozart mellett egy pillanatra sem törpül el a szálakat mozgató Salieri – ebben komoly szerepe van az ifjú titán zsenialitását felismerő udvari zenészt alakító Kulka Jánosnak is. Az ő alakításában a ravasz bosszú szinte észrevétlenné válik a csalódott kimértség, az irigység mögött egy pillanatra sem szűnő áhítat mellett. A két figura közötti feszültség így igazán emberivé tud válni, köszönhetően a két főszereplőnek.

Igazán kár, hogy néha észre sem venni őket a kicsit túlburjánzó háttér előtt: amíg a zene elengedhetetlen eleme a darabnak, a mellékszereplők szükségesek ugyan, és alakításukban sem találtunk igazán hibát, de sokszor kevesebb is elég lenne belőlük. Egy kamaraszínházban kicsit szétesőként hat Szikszai Rémusz rendezése. A díszletet sem igazán értettük – a modern kórházi ágy mint központi elem lehet, hogy a modernitást igyekszik képviselni a színpadon, ám a közhelyesség irányába tolja el a darabot.

Vannak tehát olyan dolgok, amelyek miatt azt érezzük, mintha megrekedne a darab. Megéri azonban kivárni, hiszen a csaknem három óra alatt újra és újra visszatér Mozart és Salieri mélyről jövő, az emberi gyengeségeket fegyverként használó párbaja. 

Fotó: MTI