Mundruczó Kornél Fehér isten című filmje a maga kétszáz kutyájával az első pillanattól vakmerő vállalkozás volt, ám a cannes-i filmfesztivál Un certain regard fődíja megmutatta, megtérült a belé fektetett munka és végtelen hit. A rendezővel kutyákról, emberekről, a saját filmnyelv fontosságáról és természetesen a díjról is beszélgettünk.     

Gondolom egyszerre több filmötlettel is kacérkodsz. Miért pont erről érezted, hogy meg kell csinálni?

Voltam egy kutyatelepen és amit ott éreztem, az nagyon megfogott. Meggyűrt ez az érzés és úgy voltam vele, hogy ezzel nekem foglalkoznom kell. Ebből aztán először lett egy kutya Budapesten, majd egy kislány meg egy kutya Budapesten, aztán végül egy kislány meg kétszáz kutya Budapesten.

Akkor ilyen egyszerű volt, hogy legyen inkább kétszáz kutya?

Hát ehhez kellenek olyan őrült zsenik mint Halász Árpád, a tréner, aki azt mondja erre az ötletre, hogy rendben van. Sokáig kerestünk embert aki vállalná ezt a filmet és nagyon nehezen sikerült, mert sok kutya, mind újak, telepről valók, meg kell találni, be kell tanítani, össze kell szocializálni őket. És persze hogy nem lesz cgi. Mind olyan szelete volt a dolognak, amire sokan azt mondták, hogy nem lehet megcsinálni. Az vitte el a legtöbb időt, hogy meggyőzzük őket, hogy meg lehet.

Amikor már elkezdtétek akkor is folytatódott ez a hitetlenség?

Persze sokan voltak, akik furcsán néztek ránk, de egyre inkább meggyőzőerő lett az, hogy leraktunk a részanyagokat az asztalra, és látták, hogy működik. De igazából mindenki, aki fontos volt az elkészültéhez, hitt ebben a filmben. Nem mondható, hogy nagy ellenszélben kellett volna forgatni, hisz ezt a filmet ellenszélben le sem lehetett volna forgatni, tényleg mindenki hitt benne, a finanszírozók, a Filmalap, a külföldi befektetők, a stáb, a trénerek, a színészek... Úgyhogy minden forgatási nap úgy telt, hogy "Ezt meg kell csináljuk!"

És hogy ez nagyon jó lesz...

Így van, ez nagyon jó lesz. Akármennyire is amerikaiasan hangzik, hogy kell egy álom, tényleg egy álom volt, hogy egyáltalán lehessen ez a film, és az kellett hozzá, hogy ezt minden közreműködő akarja. Szerintem az az unikális jellege, ami bizonyos képekben és az utolsó negyven percben van, az enélkül a hit nélkül nem jöhetett volna létre.

Mint például a nyitóképen a teljesen kihalt Nyugati tér? 

Hát igen, az egy vasárnap reggel 6-tól kábé húsz percre megkapott lezárás eredménye. Az ilyen ikonikus helyeket megkapni hatalmas öröm volt. Persze voltak akik őrültnek néztek amikor az engedélyekért mentünk, de sokkal több volt az olyan reakció, hogy "Kétszáz kutyát akartok áthajtani az alagúton? Menő!" Úgyhogy ilyen téren is csak pozitív hozzáállással találkoztunk, akár az V. került vagy a főváros részéről is, így kaphattuk meg az Erzsébet hidat vagy az alagutat, de a Kálmán Imre utcát is lezárhattuk egy egész napra, pedig az is egy forgalmas, trolivonalas utca. Tényleg volt egy ilyen összefogás-hangulat az egész film körül, amire nagyon nagy szükség volt. Mert ugyanez a film például Soroksár külsőn egész mást jelentett volna. 

Említetted milyen megrázó volt a kutyatelepes élményt. A filmmel ezeknek a kutyáknak akartál valamit adni, más fénybe helyezni őket?

Persze. Egyrészt ugye csináltunk utána egy nagyon sikeres örökbefogadást, ami ha nagyon rossz a film akkor is egy sikeres dolog. Azt hiszem már 96%-ban elvitték a kutyákat, ami azért is fontos, mert nem a premier körüli hírverés miatt történt, hanem rögtön a forgatás után, szóval nem azért kellettek a gazdiknak, mert cannes-i díjas filmben szerepeltek, hanem mert szocializált, tanított kutyákká váltak, ami egy nagyon jó üzenet lehet az embereknek is és a telepeknek is, hogy nem reménytelenek ezek a kutyák attól még, hogy ott vannak. Másrészt nagyon jól működtünk együtt az Illatos úti teleppel is. Ahogy olvasták a forgatókönyvet az volt rá a reakció, hogy érzik, ez a film a kutyákért van és teljes mértékben együtt akarnak működni, még úgy is, hogy a film nem fest a telepekről túl jó képet. Ez az a hozzáállás, amit az ember máshol is elvárna, és azzal, hogy az Illatos út odateszi magát azt is elmondja, hogy természetesen nem vesz részt semmilyen olyan szörnyűségben, mint amit az emberek elképzelnek. Harmadrészt az forgatáson is minden a kutyákért volt, az amerikai kódex szerint forgattunk olyan tükörneveléses módszerrel, ahol a kutyákat teljesen humanizáltuk, dicsértük, de közben minél kevesebb volt a befolyás rajtuk, így sokszor kvázi természetfilmezés folyt. Alapvetően a játékra épült a trénerek módszere, hogy a kutya motivált legyen, akarjon játszani az emberrel, és gyönyörű volt látni, hogy milyen motiváltak tudnak lenni ezek a kutyák. De az is biztos, hogy én előbb felidegesedek egy színészre mint a trénerek a kutyára, ha nem azt csinálja amit kéne. Annyi "good boy"-t meg "ügyes vagy"-ot hallgattunk akkor is, ha merőben az ellenkezőjét csinálták. És ettől az egyfajta terápiás módon vettem én is részt a forgatáson és próbálom a saját életemben is kamatoztatni ezt a hozzáállást.

Abban ez nagyon szépen látszik, amikor csak a főszereplő kutya közelijét látjuk, ami legalább olyan kifejező mint egy színészé. Talán azok is voltak a legmeghatóbb részek. 

Szerintem is. Pont ezért ragaszkodtunk ahhoz, amit nagyon nehéz volt megtalálni és kivitelezni, hogy valódi kutyák valódi érzelmei legyenek  a vásznon. Ezért is tartózkodtunk bármilyen digitális technikától, cgi-tól. Egy-két helyen trénerek vannak kivéve a képből de ennyi, mert ez az kutyák filmje. Szokták is kérdezni, hogy ez a kutyabarátoknak vagy a nem kutyabarátoknak szól, de nincs ilyen kategorizálás. Nyilván a kutyásokat meg tudja gyűrni, ami egy kutyával történik, de egy nem kutyásnak is fel tudja hívni a figyelmét arra, hogy igenis van egy faj, ami az emberhez szocializált és mégis milyen mostohán bánunk vele, és ez szerintem egy fontos tartalom.

Hasonlóan az olyan dokumentumfilmekhez, amikről sokan elkapcsolnak mert nem akarják nézni a kegyetlenkedéseket...

Én úgy gondolom, hogy nem az elkapcsolás a helyes és felelős magatartás ilyen esetekben, szerintem ezekkel szembesülni kell, mert ez vesz körül. Nyilván ugyanannyi reménytelen eset van körülöttünk mint remény, annyi boldog sors mint szomorú, de szerintem egy ilyen jellegű filmnél épphogy annak lehet örülni hogy igaz ugyan, de az adott néző nem gondolkozik így. Ez a film ereje is, hogy igazi kutyák vannak benne és egy igaz állapot van ábrázolva.

Említetted, hogy a kutya ötletből kutya-gyerek lett. Miért ez a kettős volt ami végül megmaradt?

Mert a kutya az gyerek, a gyerek meg kutya. Ilyen értelemben egy tükörtörténetet lehetett csinálni ezzel a nagyon kora tinédzserlánnyal, aki nem hajlandó elveszíteni azt az illúzióját, hogy a gyermeki naivitás megőrzendő, akármekkora társadalmi nyomás ellenében is. A kutya pedig, a Csányi Vilmos-féle kutatások szerint, amiben én is hiszek, az egyetlen állat, ami valamennyire ember, olyan régóta működik már együtt velünk és 4-5 éves gyerek szintjén van. Ahhoz, hogy ez egy tükörtörténet legyen és őket kettejüket mindig egymás szemén keresztül lássuk ahhoz fontos volt ez az egyenlőségjeles-jellegük. Úgy gondolom, hogy ez a film nem is jelentene külön-külön semmit, ha lenne egy ilyen coming of age sztori meg egy szomorú kutyatörténet, így együtt mesébe fűzve viszont működőképes. De ez nem az én nagy dramaturgiai találmányom, már a némafilmek korában használták ezt a tükörtörténetet.

Persze a cannes-i győzelem az, ami miatt ekkora az érdeklődés, de ettől függetlenül te személyesen hogy élted ezt meg?

Szuperpozitívan. Persze az hatalmas élmény, hogy az ember megnyer egy ilyen díjat főleg úgy, hogy ezt egy teljesen független nemzetközi zsűri ítélte oda. Ezért olyan nagyon nagy az öröm, mert semmi pejoratívat nem érzek benne, hanem azt, hogy nekik ez tényleg tetszett, hogy e mellé odateszik magukat, ezt támogatják, ami remek érzés. De ami a legjobb az az, hogy pont ez a film tetszett nekik, amiben annyi bátorság, kockázatvállalás és rizikó van, nem akar megfelelni semmiféle elvárásnak, sem műfaji kereteknek, sem a művészfilmes kereteknek hanem épphogy szembe megy velük. Volt előtte egyfajta félelem bennünk, mert nem mindig díjazzák, hogy nem tudod berakni egy fiókba a filmet és ez feladat elé állítja a nézőt. És hogy éppen ez fizetődik ki a legjobban az zseniális érzés, az én életemben egy hatalmas dolog, és azt mutatja, hogy érdemes volt rááldozni azt a két évet, belemenni ebbe az őrültségbe.

És ezzel konkrétan az jár, hogy elkezdik forgalmazni külföldön?

Igen Franciaországban, Amerikában és még vagy 15-20 országban, ráadásul mindenütt egész nagy forgalmazók, úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok mi lesz. Az meg pláne különleges volt, hogy versenyeztek egymással érte, ami számomra egy ismeretlen élmény. Ezelőtt az volt a boldogság, ha találtunk egy francia forgalmazót, most meg volt egyszerre három is és választanom kellett. És mind akarták a filmet, akartak vele foglalkozni, hiába tök nehéz meg besorolhatatlan, de akarták, mert valami új dolognak érezték. Azt hiszem világviszonylatban ezt ünnepelték benne a legjobban, hogy nem intéztük el könnyen, hogy nem egy tipikus kelet-európai film, hanem nem tudják hova rakni és van egy ilyen fúziós jellege a dolognak. Mert ha kelet-európai filmről beszélünk, akkor tudjuk, hogy van egy kép, egy skatulya a világ többi részének a fejében és ebbe ez nem tartozik bele. Van egyfajta szemüveg felénk, nem tudnak erre a régióra úgy nézni, hogy ne legyen rajta a vasfüggöny árnyéka. Ebben van valami nagyon kirekesztő és degradáló szerintem a nyugati oldalról, nekünk pedig az a feladatunk, hogy megmutassuk, hogy az összes ellentmondás ellenére ez nem az a Kelet-Európa. Nem lassú, hanem gyors, nem melankolikus, hanem romantikus, teljesen mások azok a hívószavak, amik igazak ránk. Szerintem a Fehér isten teljesen kelet-európai és megmutatja azt is, hogy ennyire változott meg a világunk, így néz ki most Budapest, ezt nem lehet lemosni.

Ettől függetlenül a filmesek szeretik beállítani úgy, mintha még mindig 1982 lenne.

Igen, de szerintem már nagyon üresek ezek a sztereotípiák. Nem azt mondom, hogy az a formanyelv kuka, hanem nekem már nagyon nehéz azzal a formanyelvvel leírni Magyarországot, megy egyáltalán azt a valóságot ami körülvesz. Persze van az a dramaturgia, ami még feltölthető azzal régi formával, de nagyon ritka és én általában félelmet érzek a használatában. Van ez a már bejáratott mód leírni a régiót és nem merik megtalálni a saját nyelvüket, hanem a jól ismerthez nyúlnak. A színházban nem engedheted meg magadnak, hogy ne legyen egy saját nyelved ami teljesen a tiéd, ez nagyon pozitívan hatot rám az elmúlt öt évben. Persze mindig volt bennem egy kísérletező jelleg, sokszor vállaltam valami nagyon furcsát, ami mindig abból táplálkozott, hogy nem tudtam már ugyanazokkal a mondatokkal elmondani a mát, amik 1982-ből származnak, ami szerintem tök természetes. Az már kevésbé, hogy nem szembesít ezel minket egy iskola vagy egy befogadó közeg, ezért mondom, hogy a nyugat is ugyanannyira vétkes, mert azt mondja hogy neki ugyanaz a típusú film kell innen, mert azt szerettem meg, amiből aztán jönnek a jó kis skatulyák, amibe ez a film nem tud beférni Így nyilván aki ünnepli ezt a filmet az ugyanazért teszi, mint aki nem: mert másmilyen. Ha valaki ebben örömet talál annak tetszik hogy nem lehet bepréselni, aki meg nem, az fanyalog, mert nem tudja beletenni a fiókba, és hogy Fellini nem így csinálta. Na ez telitalálat, mert nem is az ő filmje.

Fotó: Gyarmati Lili