Látványos akciók és milicista poénok hada jellemzi A holnap határát (12), amelyet sokan a nyár eddigi legjobbjaként emlegetnek, bár ez a jelző azért talán túlzás, ráadásul a nyár ténylegesen még el sem kezdődött. Egy biztos, minden van benne, ami egy jó akció sci-fi-hez kell: űrlények, harc, pusztítás és ráadásként még Tom Cruise-t is látjuk vagy negyvenszer vicces halált halni. (SPOILER)

2004-ben egy japán író, bizonyos Szakurazaka Hirosi megírta A holnap határát. A kisregény pörgős, harcos, izgalmas, pont olyan, amilyennek egy japán sci-fi történetet elképzelünk. Nincsenek fölösleges bonyodalmak vagy túl sok részlet, csupán a kellő mennyiségű információt biztosítja számunkra az író, hogy el tudjuk képzelni a cselekményt. Persze az első hatvan oldal után már nem pusztán elképzeljük, hanem szinte magunk előtt látjuk az eseményeket, mintha egy színes, szagos, véres és rendkívül feszített tempójú film peregne az orrunk előtt. A helyszín Japán, a főszereplők huszonéves katonák, az ellenség elképesztően veszélyes, az emberek ennek következtében pedig hullanak, mint a legyek. A Gabo Kiadó gondozásában megjelent könyv ismeretében nem sok jót vártam a filmes adaptációtól, és ha valóban a regényt dolgozták volna fel Doug Limanék, akkor valószínűleg beigazolódott volna a várakozásom, de szerencsére nem így döntöttek. Csupán fogták az alap sztorit, a főhősnőt és minden mást átírtak. Más a helyszín, más korúak és nemzetiségűek a szereplők, mások az idegenek és a történetet is rengeteg új jelenettel turbózták fel, a végét pedig egy az egyben átírták.

Ennek tükrében az első öt perc elteltével igyekeztem kizárni minden információt a fejemből, amit a könyvből szereztem, és próbáltam megbarátkozni ezzel a nagyon más mégis ismerős sztorival. Bill Cage (Tom Cruise) a katonai sajtóirodán dolgozik, így eddig elkerülte a harcmezőt, ahol az emberiség egy űrből érkezett, könyörtelen fajjal, a Mimicekkel vív hosszú, elkeseredett háborút. A parancsnok utasításának hála, azonban mégis a harctéren találja magát. A mindenféle harci tapasztalatot nélkülöző Cage, a vártnak megfelelően, nem is bírja sokáig: már a partra szállás első perceiben gyors és kegyetlen hősi halált hal, de előtte még megöl egy hatalmas Mimicet. A halála pillanatában pedig különös dolog történik vele, kinyitja a szemét, és ugyanott találja magát, ahol előző nap felébredt, ismét a bázison van. Az idegen vére harc közben a szervezetébe került, ami egy időhurokba sodorta. Ő pedig kénytelen számtalanszor végigélni ugyanazt a csatát, és bár az esélyei egyre jobbak, mégis újra és újra meghal. Amikor az óriási bárddal harcoló, különleges egységhez tartozó katona, Rita (Emily Blunt) felismeri Cage időmanipuláló képességét, hirtelen lehetségessé válik, hogy ne csak magukat mentsék meg, hanem az emberiséget és a Földet is.

A holnap határa pörgősen indul, rögtön bedobnak minket az események közepére, és akciófilmekhez méltatlanul viszonylag hamar megölik főhősünket is. Majd megölik újra és újra, ami vicces. Mivel Tom Cruise-ról van szó, pláne vicces. Az első percekben feltűnő katonai sajtós ugyanis pont ugyanolyan arcátlan, egoista és irritáló, mint amilyen Tom Crusie (sokak számára). Épp ezért jómagam is tökéletesen egyetértettem a parancsnokkal, miszerint is a nagyképűnek a fronton a helye, hulljon csak a férgese. S hullik is, méghozzá roppant szórakoztatóan és változatosan. A sok száz halál hatására pedig már egész megkedveltem a film közepére ezt a szerencsétlent. A szimpátiám egészen odáig tartott, míg Cruise vissza nem esett a szokásos irritáló, tökéletes „mission impossible” karakterébe. A film vége ugyanis sokkal több érzelem faktorral lett kiszínezve, mint amennyit még elbír egy akció sci-fi, ráadásként mindezt a csöpögős drámai romantikát még jó hosszan el is húzzák.

És itt jön a képbe Emily Blunt, vagyis Rita karaktere, akinek az eltökélt, marcona, tökéletes G.I. Jane-t kellett alakítania, ami többé-kevésbé sikerült is. Míg a gyakorlóteremben roppant profin hozta a figurát, addig a harctéren már jóval halandóbbnak bizonyult, és hatalmas bárdja sem kapta meg azt a dicsfényt, amivel jobban kitűnhetett volna a tömegből a „Verdon-i angyal” becenévvel illetett Rita Vrataski. A film végére pedig eljutunk odáig, hogy a szuper katonacsajról is kiderül, bizony érző ember, sőt érző nő. Ez alapvetően nem lenne probléma, hiszen a jellemfejlődésébe még illik is. A gond ott kezdődik, hogy ezt a kőkemény gyilkos spinét a rendező, ahelyett hogy meghagyta volna Cage egyenlő partnerének, lefokozta és ráhúzta a tipikus akciófilmes "a főhős harcos csaja" klisét. Így veszíti el erejét a film végére Rita Vrataski, és olvad bele a sztereotip milicista háttérbe, mint a többi mellékszereplő.

Doug Liman két dologra koncentrálhatott a rendezői székben ülve, az egyik, hogy minél látványosabb akciójelenetekkel turbózzák fel a digitális utómunkák során a filmet, a másik pedig, hogy összevadássza az elmúlt húsz év sci-fi filmjeiből a legjobb részeket és belegyúrja A holnap határába. Az eredeti ötleteket nélkülöző film pedig működik. Szórakoztató, izgalmas és ha a végét leszámítjuk valóban egy igazán jó moziélményben van részünk, bár a 3D közel s távol nem ad annyi extrát, hogy megérje szemüvegben végigülni a közel két órát. A nyár eddigi legjobb filmje címet azonban túlzásnak érzem, figyelembe véve az előző héten mozikba került X-men - Az eljövendő múlt napjait, ami mind látványban, mind humorban veri Cruise legújabb sci-fijét. A holnap határa egy szórakoztató nyári film, semmi több, popcorn és kóla pedig erősen javasolt hozzá.