Az eredeti és az előzménysorozat szereplőit egyaránt felvonultató, alternatív jövőképből kiinduló, időutazásos X-men - Az eljövendő múlt napjai (16) sorban már az ötödik teljes szereplőgárdás X-men film, élvezeti értékében viszont a legelsővel vetekszik. Kedvenc mutánsaink a franchise legjobb hagyományait összefésülő, izgalmas, vicces és látványos filmet kaptak.  

A film sikere nem kis részben a kiemelt szereplők kiválasztásában rejlett, a tíz év után újra X-men film rendezői székébe ülő Bryan Singer pedig pontosan tudta, hogy kiért tudnak egyformán rajongani régi és új nézők. Így tehát a legelső filmhez hasonlóan újból Farkas került a sztori középpontjába, amivel a film mindjárt egy hatalmas lépést tett a rajongók szívének megnyerése felé. Az új szériából ismert fiatal Professzor és Magneto, illetve az eredeti, idős megfelelelőik visszahozása természetesen alapvető lépés volt, ahogy a Jennifer Lawrence által megformált  fiatal Mystique-re osztott hangsúlyos szerep is, pár jól ismert, de ezelőtt kevésbé kihasznált mutáns (mint Jégember vagy Bestia) feltűnése pedig remekül összecsatolja a sztorikat, még az ilyen kis részletekben is. A néhány behozott új arc is éppen annyira hangsúlyos és érdekes, amennyire kell, kivéve a hosszabb szereplést kapó Quicksilvert, aki zseniális jeleneteivel szinte ellopja a show-t, de tekintve, hogy a hírek szerint neki nagyobb szerepet szánnak a jövőben, ez is rendjén van. A karakterek hibátlan összeválogatása mellett a sorozatot ismerőknek és/vagy a képregények rajongóinak még rengeteg apró kikacsintással, félszavas utalással is kedveskedik a film, így visszahozva azt a jóleső gyermeki izgatottságot, amivel az első X-men filmet néztük végig tizennégy éve.

A történet szerint egy alternatív világban bekövetkezett az, amitől Magneto mindig is tartott: az emberek háborút viselnek a mutánsok ellen és jópár évtizednyi, az egész bolygót nyomorba döntő harc után nyerésre is állnak. Az általunk X-menként ismert mutánsoknak is csupán egy maréknyi csoportja van már életben, így utolsó esélyként kétségbeesett lépésre szánják el magukat. Kitty (Ellen Page) különleges képességével visszaküldik Farkast (Hugh Jackman) 1973-ba, mikor a mutánsokra való vadászat elkezdődött. Feladatul pedig nemcsak az öldöklés és gyűlölet első szikráját fellobbantó Mystique (Jennifer Lawrence) megállítását kapja, de ennek eléréséhez maga mellé kell állítania a fiatal Xavier professzort (James McAvoy) és Magnetot (Michael Fassbender) is. Xavier egy évtizede tartó önsajnálatba süppedése, illetve a tény, hogy Magneto az ország legjobban őrzött börtönének foglya pedig még csak a problémák kezdetét jelentik.  

Az eljövendő múlt napjai egy huszárvágással kiiktatja a legtöbb, időutazásos film során felmerülő problémát azzal, hogy egy alternatív jelenbe helyezi a hőseit. Ez az idővonal pedig nem az eredeti trilógia folytatása, hanem Az elsőkkel elindított új verzióé, így az időutazás lehetővé teszi az eredeti szereplők használatát anélkül, hogy bele kellene nyúlni az első trilógia történetszálába. Emellett megmutatja, milyen világ várna a mutánsokra, ha az utóbbi negyven évet a Xavier professzor által támogatott bújkálva együttélés helyett a Magneto által megálmodott nyílt háború uralta volna. Az egész konfliktus gyújtópontjában pedig most is ugyanaz áll, mint ami az eredeti X-men filmek egyik alapkérdése volt: mi történne, ha az emberek tudnának a mutánsok létezéséről? Önmaguk szabad felvállalása mellett Az elsőkből megismert fiatal Mystique kardoskodott a legjobban, nem csoda tehát, hogy ő az, aki elsőként lép az erőszak útjára, mikor az emberek gonoszságával találkozik. Az emberiség pedig abban mindig is jó volt, hogy egyetlen ember tette alapján egész csoportokat meggyűlöljön, főleg ha azok mások, mint a többség, hát miért is lenne ez másképp ebben a helyzetben. Az X-men a kezdetektől az egyenjogúságért folytatott harc zászlóshajója volt, ehhez az eredeti üzenetéhez pedig ezzel a filmmel sikerült visszatalálnia. Ám az elfogadás mellett most minden eddiginél erősebben állítja fókuszba a mutánsok saját megítélésük iránt való felelősségét. Mert a másokban élő képünk kialakítása legalább annyira a saját feladatunk is, mint a minket körülvevő társadalomé. Így a mutánsok sem fognak sosem minden egyes kirekesztő, gonosz vagy csak rettegő embert meggyőzni az ártalmatlanságukról, ez egyszerűen lehetetlen, főleg hogy köztük is ugyanúgy vannak ellenségesek és veszélyesek. A békés együttélés, elfogadás és egyenjogúság viszont semmiképp nem alapulhat erőszakon, bármilyen jogos is az. 

Attól persze azért nem kell tartani, hogy két órányi békés tárgyalást fogunk végignézni, ha jegyet váltunk a filmre. Sőt, nyitójelenetként mindjárt egy olyan harcot kapunk, ami azonnal beránt a filmbe és csak úgy kapkodjuk rajta a fejünket. A mutánsokra támadó óriásrobotoknak  és az egymás közti konfliktusaikat nehezen elrendező szereplőknek köszönhetően nincs hiány látványos akciójelenetekben, miközben a történet is szépen halad a kissé kiszámítható, de mégis izgalmas vége felé. Közben kapunk egy jó nagy adaggal a Farkas-féle száraz humorból, a sorozatra jellemzően mutánsokkal tarkított történelemleckéből és az emberek kegyetlenségéből is. Ehhez még hozzáadjuk a posztapokaliptikus jövőképet, Mystique különböző álcáit, Peter Dinklage zseniálisan tenyérbemászó tudósát, Quicksilver lenyűgözően vicces jeleneteit és a lecsúszott, leginkább Nagy Lebowski-imitátornak beillő fiatal Professzort, majd belehelyezzük a 1970-es évek Amerikájába, és megkapjuk a legjobb X-men filmet, ami a legelső rész óta vászonra került. És akkor még a szépen kivitelezett média- és politika-kritikáról, vagy az embert egy pillanat alatt tízéves rajongóvá változtató cameokról még nem is beszéltem. De nem lövök le a több poént, inkább mindenki menjen, és nézze meg magának, mi lett volna, ha...