Ritka az, hogy egy cannes-i premiert ennyi negatív kritika kövessen, különösen egy olyan kaliberű színésznővel az élen, mint Nicole Kidman. De sajnos a kritikusok nem tévedtek: középkategóriás tévéfilm szintjét hozza a Grace - Monaco csillaga című film. 

Úgy tűnik, átkozott mindenki, aki hercegnők életéből szeretne filmet forgatni. Legutóbb Diana kapcsán készült alkotást kényszerültünk negatívan értékelni, gyorsan elfelejteni, és reménykedni, hogy a Grace kapcsán nem kell ugyanezt megtennünk. Ám hiába Nicole Kidman, az elképesztően vérszegény forgatókönyv, gyenge rendezés, és koncepciómentes vonalvezetés menthetetlen lett.

Már a film elején egy felirat emlékeztet minket arra, hogy a történet cselekményei nem valósak, de az eseményeknek van valóságalapjuk. Két órával később inkább csak remélhettük, hogy Grace Kelly a filmben bemutatottól eltérő életet élt eltérő személyiséggel. Ami a kettő közötti két órában történt, az gondos belesétálás minden olyan buktatóba, amibe egy életrajzszerű film kapcsán csak lehet. Mi kellett volna ehhez?

Kellett volna egy jó történet: Grace Kelly (Nicole Kidman) korának ünnepelt sztárja karrierje csúcsán beleszeret III. Rainer monacói hercegbe (Tim Roth), és a házasságért feladja filmes álmait, hogy az amerikai milliárdosok életmódját az európai miniállam hercegnőjére cserélje. Mindeközben persze őrült belső vívódásokon megy át, és a dolgon nem segít az sem, hogy Monaco összeakasztotta a bajszát a franciákkal. 

Az első buktató a fentiekben, hogy az egyszerű mozinéző nehezen tud együtt érezni a nővel, aki egy milliárdos amerikai lányából, Hollywood sztárja lett, majd hirtelen hercegné. Persze mindenki a maga szintjén nyomorog, de abból inkább vígjátékot szoktak készíteni, hogy egy amerikai lányból hogyan lesz jó uralkodó - és ez a film nem vígjáték akart lenni - sajnos. Aztán itt van a két konfliktus: először is ez az általunk már jól lesajnált hercegné két gyerekét és fényűző életmódját szívesen visszacserélné egy jó kis filmszerepért. Megrázó, ugye? Másodszor pedig ugye mindenki emlékszik arra az idegőrlő konfliktusra, amikor a franciák háborúval fenyegették a hercegséget azért, mert nem akart adót fizetni neki? Mi sem. Így együttérzés és izgalom sem marad nekünk.

Kellett volna egy jó főszereplő: Nicole Kidman néhány feles után mutat némi hasonlóságot Grace Kelly-vel, de ha a rendező kényszeresen a színésznő arcát mutatja néha olyan közel, hogy az a bőrgyógyász nézők figyelmét is felcsigázza pár percre, akkor elképesztően nehéz nem a különbségeket vizsgálni, vagy csöndesen megállapítani, hogy Kidman szemgolyójánál láttunk fehérebbet és kevésbé vérereset is. Másrészt a film utolsó pillanatáig nem derül ki, hogy akkor most Grace Kelly mit is akar az élettől: szereti-e a férjét, tényleg meg akarja menteni Monacót, vagy csak élete legnagyobb szerepének tekinti, amit tökéletesen kell eljátszania - mert ugye a kettő között van némi különbség. Itt kap újabb léket a kis csónak, ami érdeklődő együttérzésünket hivatott Monaco kikötői felé úsztatni. Ráadásul a mellékszerepekben játszó színészek is inkább súlyosbítják a helyzetet: Tim Roth fakó papucsférj, Paz Vega bénán tátog Maria Callasként, Frank Langella pedig abszolút hiteltelen a tiszteletes szerepében.

Kellett volna egy jó nagyjelenet: mert ugye minden életrajzi filmben van egy ilyen. Ahol hősünknek meg kell jelennie, tennie, vagy mondania kell valamit, amitől azt érezzük, hogy mennyire csodálatos emberrel is van dolgunk. Ezt a Grace-ben a hercegnő báli beszéde hivatott betölteni, ám a forgatókönyvírók egyszerre kapcsolták be a "bullshit" és a "Paulo Coelho" feliratú generátort. Amikor Grace befejezi a beszédét, a teremben döbbent csend honol. Rendezői szemszögből a csend célja a "szívbemarkoló és katartisztikus csúcs" elérése, nézői szemmel ez a csend a kínos döbbeneté. A pillanatot Rainer herceg töri meg tapsával. Maria Callas sír a meghatottságtól, de Gaulle francia elnököt pedig huncutul megkérdezik, hogy ugye nem akarja lebombázni a hercegnőt (azt öt perccel előbb kellett volna)

Egy izgalmas jellemdráma helyett bárgyúságokkal teli filmet kaptunk, ami lényegében arról szól, hogy egy milliomos bátor kiállásával megment sok másik milliomost, miközben eljátsza, hogy ez neki valamiért nagyon fontos, és ha kell a nyomorba is követi férjét (értsd: vesznek Franciaországban egy birtokot és ott élnek).

De lehet, hogy nem is színjáték ez, ennek tisztázása a nézőre marad, aki ekkorra már csak arra vár, hogy elhagyhassa a mozitermet.