Ugyan mégis milyen univerzumban viselkedik két szerelmes olyan fájdalmasan ünnepélyesen egymás körül, mintha legalábbis két idegen faj első találkozását szemlélnénk? Hát abban, amelyikben a Diana játszódik! Arról ugyanis, hogy a nő hercegnő, a férfi meg csak egy egyszerű doktor, a forgatókönyvírónak nem sikerült megfeledkeznie. A párbeszédek nagy részére maximum bókként lehetne azt mondani, hogy "döcögős", mert minden, őszintén használható jelző ennél százszor rosszabb lehet csupán. Nem emberek beszélgetnek itt, hanem leírt sorokat mondanak ki egymás után, és szinte látni lehet a színészek szemében a döbbenetet, hogy ezt valaki komolyan gondolta. Rendben, valószínűleg a mondat második fele nem igaz, csak én képzeltem oda, mert egyszerűen tényleg hihetetlen, hogy valaki, aki - feltételezem - találkozott, sőt esetleg beszélgetett is már valaha embertársaival, tényleg csak így tudja megragadni ezt az élményt. Persze egy kapcsolat nem csak a szavakban dől el, sőt, egy szerelmi viszony hiteles bemutatásában a dialógus számít a legkevésbé - ha egyébként ordít a vászonról a két karakter közti vonzalom ugyebár. Nos, a Diana viszont itt is elhasal, Naomi Watts és Naveen Andrews között minden van, csak izzás nem, intimnek szánt jeleneteik inkább egy, az átlagosnál jobb orvos-páciens kapcsolat szintjét ütik csak meg. Annyi biztos, hogy Diana egy szép hercegnő, Hasnat meg egy tehetséges szívsebész, de csupán ezeknek az ismétlésétől még nem lesz szerelmes egymásba két ember - és ha egy romantikus film után a néző nem tudja megmondani, miért is akarta egymást a két főhős, az már régen rossz.

Mert a Diana egyértelműen romantikus film. Megpróbál ugyan életrajzi lenni, világszerte ismert képek és videók tökéletes reprodukálásával belehelyezkedni Lady Di életébe. Megmutatni a különélés majd a válás utáni meghurcoltatását, vagy éppen a különféle humanitárius misszióit, de amint színre lép A Férfi minden háttérbe szorul. Diana hirtelen idióta tizenötéves kislány lesz, aki nem megismerni akarja szíve választottját, hogy kiderüljön, vajon tényleg összeillenek-e, hanem kényszeresen elkezdi rávenni magát a férfi hobbijainak megszeretésére. Jazzt hallgat és anatómia könyveket olvas, hogy legyen miről beszélgetniük. Egy rettenetesen béna első randi után (ahol a társalgás arra korlátozódik, hogy van-e Diananak tévéje és hogy egy szívsebész életeket ment) úgy repked a föld felett, mint egy tízéves, aki egyszerre kapta meg a karácsonyi és a szülinapi ajándékát. A film el szeretné hitetni velünk, hogy éppen egy csodálatos szerelem kibontakozását láthatjuk, de ilyen szerelmet én nem kívánok senkinek.

Arról nem is beszélve, hogy nagyvonalúan átsiklik olyan "apróságok" felett, mint Diana gyerekeivel és Károllyal való kapcsolata, vagy az élete többi nehézsége, melyek jó, ha egy-két említést kapnak a filmben. A legnagyobb problémát pedig az jelenti, hogy a pár nem lehet együtt, mert Hasnat nem tud úgy dolgozni, hogy közben paparazzók követik. Igazán szeretném tudni, mégis egy szívsebészt hogyan tudnak az utcán álldogáló fényképészek korlátozni? Bár mivel jó szívvel drukkolni sem tudunk a szerelmesek sikeréért ezért a tragikusnak szánt szakítás(ok) sem ütnek szíven. Diana sír, a férfi gondolkozik, aztán puff, újra együtt vannak, majd pár napra rá csodálkoznak, hogy a problémák még mindig ugyanazok, mint a hét elején voltak. Vagyis teszi ezt Hasnat, aki kisujját sem mozdítja a kapcsolatért, amikor Diana tesz lépéseket az eléjük kerülő akadályok elhárítására, akkor meg hisztizni kezd, hogy ez így nem jó. Vannak drámaian, szenvedélyesen, idegtépően nehéz és tragikusan szomorú kapcsolatok, melyeket éppen ezért élvezet figyelemmel követni is, de ez messze nem az. Ez csupán egy délutáni szappanopera mellékszereplőinek mű-szenvedése, ami csak azért kell, hogy kitöltse a játékidőt.

Mellékágakon azért nem teljesen kudarc a film, na de ugye ezután az már kit érdekel, hogy milyen ötletes és szép a baleset estéjével kialakított keretes szerkezet vagy az, ahogy ráismerünk tényleg ikonikus, a világsajtót bejárt képekre a vászonról. Igen, tökéletesen lemodellezték Diana legendás ruhatárát és Naomi Watts tényleg megkapóan átlényegül (kár, hogy a nem túl jó magyar szinkron miatt nem derült ki, vajon a finomkodó angol akcentus mennyire ment neki), ám sajnos ez utóbbi is sokszor idegesítő manírokba fordul.

Műanyag és idegen az egész alkotás, ami ahelyett, hogy megkísérelt volna Diana izgalmas életének miértjeire válaszokat keresni, vagy belesni a hercegnő publikus arca mögé, megelégedett a bulvárlapok címlapjainak összefoglalásával. Ehhez pedig semmi szükség nem volt egy filmre.