A Populaire kisasszony (12) olyan, amilyenek a főszereplő ruhái: bájos, habos és könnyed, de egy vérbeli tabló is az ötvenes évek nőiről és a számukra kínálkozó lehetőségekről abban az időben, amikor először merült fel a kérdés: karrier vagy szerelem. A főhős Rose mindkettőt szeretné, ami egy régimódi ám romantikus férfival kiegészülve egy kedves, színes és vicces, igazi francia vígjátékot eredményez.

Rose (Déborah Francois) kisvárosi lány, édesapja vegyesboltjában dolgozik és hamarosan a falu legjobb partijának felesége lesz, vagyis mindene megvan, amire egy nő csak vágyhat. Ő azonban nem így gondolja. Éjszakánként titkárnői karrierről álmodozik, ami az éppen ébredező dolgozó nő-kép legmagasabb elképzelhető állomása és ami révén végre Párizsba költözhetne. Első állásinterjúján viszont kiderül, hogy az egyujjas gépelésen kívül semmihez sem ért, amit egy titkárnőnek tudnia kellene, ám fura technikájával pokolian gyorsan és pontosan püföli a klaviatúrát. Louis Échard-t (Romain Duris) lenyűgözi e különleges képessége és minden ellenérzését félretéve felveszi kis biztosítási cégéhez. Ám Rose hamarosan hasznosnak is bizonyul: a sportfanatikus Louis benevezi a helyi gépíróbajnokságra, ahol ugyan nem nyer, de a bajnokságok résztvevőit sztárként kezelő Franciaországban egy ígéretes karrier lehetősége nyílik meg előtte. Louis felügyeletével edzeni kezdenek a következő megmérettetésre, ami közben teremészetesen közelebb is kerülnek egymáshoz, mint ahogy azt a főnök-beosztott viszony megkívánná.

Nem sok meglepetéssel kecsegtet a Populaire kisasszony, de ezt nem is várjuk el tőle. Klasszikus rom-kom, versenydramaturgiába ágyazva, ahol már az első fél óra után biztosra lehet venni, hogy a vége nemcsak happy enddel, de győzelemmel is zárul. Ám nincs ezzel semmi baj. A francia szerelmesfilmeknek megvan az a jó tulajdonságuk, hogy általában akkor is szórakoztatóak, ha semmi újdonsággal, semmi egyediséggel nem szolgálnak. Ez utóbbi pedig ennél a filmnél nincs is így. A gépíróversenyek furcsa, mai szemmel nézve akár komikus világába való bepillantás kifejezetten izgalmas perceket eredményez, még ha a bajnokságok komolyságát kissé nehéz is átéreznünk. Mert persze mindenből, amit lehet időben és/vagy teljesítményben mérni létezik verseny, de a mi sportközpontú világunkban nevetségesnek tűnik kis asztalkáknál vért izzadva gépelő nőknek szurkolni. Pedig ha belegondolunk nemcsak hogy több ilyen típusú "sport" is van (sakk, póker, bármilyen videójáték) de a gépíróverseny is mind a mai napig működő intézmény, saját Európa- és Világbajnoksággal. Rose útját is ezeken keresztül követhetjük végig, hozzáadva a tréning mulatságos és a szerelmi évődés keserédes pillanatait. Hiszen a szerelmesek sorsa természetesen nem alakul egyszerűen, kölcsönös tartózkodásuk és alá/fölé rendelt helyzetük mellett a versenyre való koncentráció sem könnyíti meg a dolgukat. De abban azért egy percig nem kételkedhetünk, hogy a végén egymásra találnak. Ám addig még Rose saját lábára állásának is tanúi lehetünk, ahogy kislányból szép lassan önálló nővé válik, és gyerekes lelkesedéséből és őszinteségéből önállóságot és határozottságot kovácsol.

Ez az adalék, vagyis a lány hosszabb lélegzetű leválása a férfiról, emeli el a Populaire kisasszonyt a hozzá hasonló filmektől. Itt ugyanis nem egy-két hét, de hosszú hónapok telnek el a szakítás és a kibékülés között, ami alatt Rose bánkódás helyett éli a világát. Persze végül kiderül, hogy szüksége van Louis bíztatására és szeretetére a végső győzelemhez, de ez jól is van így. Hiszen Rose, Louis hiedelmével ellentétben, soha nem akart választani szerelem és karrier között, mert, mint kiderült, nagyon is jól tudja menedzselni a kettőt, ha kölcsönösen segítik egymást a férfival. Mert erre igenis nemtől függetlenül képes mindenki, ha hagyják neki és bíznak benne. Ha valami mélyebb "tanulságra" van szükség, akkor ezt adja a Populaire kisasszony, egyébként pedig egy aranyos, szórakoztató, nem ostoba és nem csöpögős romantikus komédia, és azért ez sem egy alhanyagolható dolog.