Leginkább azért, mert elolvastam Juliet Macur Armstrong - Egy legenda bukása című könyvét. És nem, nem a dopping ügy miatt: hanem minden másért, ami a könyvben van.

Soha nem voltak azzal kapcsolatban kétségeim, hogy a profi, magas szintű versenysportban jelen vannak a doppingszerek. Mondhatnánk úgy is: szerintem nem igazán létezik élsport dopping nélkül, csak nem mindegy, hogy milyen szerről, módszerről beszélünk. Mint, ahogy azt is gondolom, hogy ennek ellenére egy-egy nagy győzelem mögött rengeteg munka van, nem elég hozzá a szer. Kaphatnék én most bármilyen csúcsszert, dobhatnának be a medencébe, nem tudnám Michael Phelpset megverni, de nem hogy őt nem, semmilyen nemzetközi versenyeken induló úszót sem. Mert, hogy nincs hozzá tehetségem, nincs mögötte irdatlan mennyiségű munka. Véleményem szerint ugyanis ezek a dolgok is csak akkor hatnak, ha valakinek megvan az alaptehetsége és a megfelelő edzés mögötte. Szóval éppen ezért nem lepett meg, amikor kiderült: a biciklizés legnagyobb legendája, Lance Armstrong doppingolással lebukott. Nem álltam be a hőbörgők táborába, egyszerűen csak elkönyveltem magamban a dolgot. Érdeklődéssel figyeltem azonban a doppingolási módszerekről szóló összeállításokat, interjúkat - de még ez sem utáltatta meg velem magát az embert.

Juliet Macur, a New York Times riportere azonban elérte ezt a könyvével, kis túlzással szinte már az első oldalon. Igaz, a könyv kezdeti szakaszában még nem tudtam eldönteni azt, hogy az íróval milyen a viszonyom: sugárzik az írásból, hogy hajtotta Armstrongot, hogy mindenáron le akarta rántani róla a leplet, hogy személyeskedő a dolog. De ahogy haladtunk előre az oldalakon ezt az érzést egyre inkább elnyomta annak a személyiségnek a gyűlölete, amelyik kirajzolódott előttem.

Macur Armstrong családi hátterével, gyerekkorával kezdi a történetet, kiderül: már Armstrong anyja is megrögzött hazudozó volt, illetve, hogy az egykori élsportoló nem hajlandó szóbaállni családtagjaival, még idős nagyanyjával sem, ki rajongva szerette. Nincs az az ember, akinek Juliet ezen soraira ne szorulna össze a szíve, igaz, nem ismerni mindkét oldal álláspontját erről a témáról, Armstrong szemgszögéből nem ismerjük meg a sztorit. Nem éppen a szimpátia érzést erősíti az a tény sem, hogy a sportolónak semmi nem számított, ha valamit akart, bármi áron megtette azt: így például a házának építésekor egy óriási tölgyet ültetett át, mert azt akarta, hogy házának lépcsője előtt legyen.

De nem csupán ezek Lance unszimpátiát kiváltó tettei, számos hasonlót olvashatunk még a műben. Juliet Macur rengeteg kutatást végzett a könyvhöz, évekig követte a Tour de France-t és a kerékpárversenyzőket (főleg Armstorngot), ennek következtében egy szerkesztésében némileg hibádzó, ámde izgalmas kötetet adott ki a kezéből, amely nem csupán Armstrongról szól, hanem a kerékpársportról (és az élsportról általában), arról, hogy mi zajlik a háttérben, mi miért történik, hogyan válhat valaki ennyire sikeres sportolóvá.

A Magnólia kiadó gondozásában megjelent kötet érdekes olvasmány, amelyet nem csupán azoknak ajánlunk, akiket érdekel a kerékpáros sport.