Ha megkérdeznék, miről is szól a Borgman (16), a legpontosabb válaszom az lenne, hogy nem tudom. De még mielőtt furcsán nézne a kérdező hozzátenném, hogy ez esetben ez jó dolog. Mert van persze története, szimbólumai és értelmezési lehetőségei, de semmi sincs kőbe vésve, így a film nemhogy a játékidő alatt, de jóval utána is gondolkozásra serkent. Ez pedig, a maga nyomasztóan humoros, groteszk módján, igazán üdítő élmény.

Persze csak akkor, ha nem vágyunk mindenáron kerek sztorira, magyarázatra, motivációra és legfőképpen kielégítő lezárásra, mert ettől a filmtől egyiket sem kapjuk meg. A klasszikus narratíván szocializálódott néző elképzelhető, hogy mérhetetlen dühvel áll fel a székből, öncélú művészkedést kiáltva, pedig a Borgman nem felesleges polgárpukkasztás, csak nyitottabban kell hozzáállni, hogy ez kiderüljön. Az viszont tény, hogy a film megvezeti a nézőt, nem is kicsit. Ám közben olyan szépen be is ránt, hogy amikor kezd átrendeződni, majd fenekestől felfordul a fejünkben felállított rendszer, addigra már a kíváncsiságunk hozzákötött a filmhez, pedig tudjuk jól, hogy ennek nem lesz sem jó, sem "normális" vége. Olyan erősen magához láncol, hogy szinte örömmel várjuk, hogy egy szavára a vesztünkbe rohanhassunk. Pontosan úgy, ahogy Borgman teszi a filmbeli család tagjaival. 

Egy meg nem nevezett faluban két férfi és a helyi lelkész teljes csendben készülődik reggel. Puskát, botokat és szúró-vágófegyvereket vesznek magukhoz, majd az erdőbe érve mérhetetlen indulattal elkezdik hosszú karókkal szurkálni a földet. Eközben Camiel Borgman (Jan Bijvoet) föld alatti otthonában megneszeli a támadókat és egy sikertelen telefonhívás után (mert a földbe vájt lyukban élő férfinak azért mobilja teremészetesen van) összekapkodja ingóságait és futásnak ered. Útközben riadóztatja ugyancsak a földben alvó barátait, majd ki-ki megy a maga útján. Camiel egy gazdag kertvárosba vetődik, ahol egyszerű kéréssel kopogtat be a takaros házakba: szeretne megfürödni. Egy durva elutasítás után Marina (Hadewych Minis) és Richard (Jeroen Perceval) otthonánál próbálkozik, és ráérezve a férj elfojtott agressziójára egy verést is kiprovokál tőle, amikor az elküldi. Marina azonban megsajnálja a szerencsétlen csavargót és titokban beengedi, majd elszállásolja a kerti lakban. Az unatkozó nő egyre inkább Borgman hatása alá kerül, hiába lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy a férfi nem csak egy egyszerű hajléktalan. Aztán amikor felbukkannak a férfi hasonló képességű társai, az események irányítása végérvényesen kicsúszik a lakók kezéből.

Hasonlítják a Borgmant a Haneke-féle Funny Games-hez, David Lynch-hez vagy Terry Gilliamhez, és mindegyikben van is igazság. Alex van Wamerdam filmje ugyanúgy elszállt és társadalomkritikus, mint Gilliam tud lenni, de kevésbé meseszerű. Ugyanúgy egy négy fal közé szorított, rémisztő fizikai és pszichológiai játszmáról szól, mint Haneke filmje, de kevésbé brutális, és ugyanúgy a kertvárosi nyugalmat szedi ízekre abszurdba hajlóan, mint a Kék bársony, de kevésbé konkrét. (És ez utóbbi, Lynch munkásságának tükrében azért elég nagy szó.) Mégis valami negyedik félét alkot ezekből az elemekből, ami egyszerre idézi A Mester és Margarita és egy különösen kegyetlen Grimm-mese világát, és ami furábbnál-furább mondataival és jeleneteivel egyfolytában ébren és aktívan tartja a nézőt. A felszínen átütő társadalomkritika, filozófiai vagy pszichológiai utalások, vallásos vagy mítikus képek olyan sok réteget adnak a filmnek, hogy az ember alig győzi befogadni, végül azon kapja magát, hogy az egyik pillanatban egy nagyon sötét gegen röhög, majd gyomron vágja egy egyszerű tekintet. Egyértelműen játszik a néző fejével, mert semmit nem ad készen, de éppen ezért a legapróbb felismerés is jobban esik, mint egy másféle film legnagyobb csavarjának felfedezése. Szüntelen rossz érzéssel meredünk a vászonra és egy idő után már szégyelljük magunkat, hogy valaha is nevettünk a filmen, mégis tovább nézzük, mert annyira más, annyira érdekes és minden valószerűtlensége ellenére annyira valódi.

A gazdag család kiüresedett, letisztult életébe úgy robbannak be ezek a földdel borított, koszos figurák, mintha a természet venné vissza azt, ami az övé. A pénzükbe és jólétükbe kövült, bentlakó babyszittert alkalmazó, telhetetlen és unatkozó felnőttek kezei közül például olyan észrevétlenül emelik ki a gyerekeket, mint ahogy a kerti fákat húzzák ki a talajból vagy teszik el láb alól azt, aki éppen nem kell. Minden ott zajlik a szemük előtt, mégsem veszik észre. Marina és Richard számára minden, ami kicsit is eltér a kényelmestől az lefaragni való, kidobandó kellemetlenség, így az, hogy éppen ők engedték be a házukba a gonoszt fel sem merül bennük. Csalóka és önhitt biztonságérzetük vakká teszi őket mindenre és mindenkire, aki máshogy él, mint ők.

Nagyon nem nehéz tehát a nyugati társadalom kritikáját belelátni a filmbe, de ez még mindig csak egy aspektus a sokból. Ez az a film, amire röviden csak azt lehet mondani, hogy furcsa, hosszabban pedig nem érdemes olyannal beszélni róla, aki nem látta. Mert ezt tényleg látni kell, elmesélni értelmetlen. És még ha valaki valóban izzó gyülölettel hagyja ott a mozitermet utána, akkor is ezerszer több és izgalmasabb gondolat fog keringeni a fejében, mint a legtöbb egy sémára felhúzott egyenfilm után. Bármilyen okból is, aki megnézi az valószínűleg napokig fog rajta gondolkozni, akár az azonnali imádat, akár a gyűlölet mellett is teszi le a voksát. Ha nem is lenne olyan jó, amilyen, már önmagában az nem mindennapi teljesítmény, hogy a néző egy jó ideig nem fogja elfelejteni. Különös film a Borgman, amit különösen nagy hiba lenne kihagyni.