Közhely, hogy a történelem ismétli önmagát, de tényleg, mégis mi újjal szolgálhatna az emberiség valakinek, aki évszázadok óta figyeli az életet? A Halhatatlan szeretők (16) vámpírjai is rég túl vannak azon, hogy bármin meglepődjenek, csak rezignáltan szemlélik az önpuszításunkat, ami végül az ő vesztüket is el fogja hozni. De addig az utolsó cseppig kiélvezik a vérjégkrémet, a művészetet és a szerelmet - ahogy a nézők ezt a hangulatos, okos és szeretetreméltó filmet.  

Mire elég a világ összes ideje? Megtanulhatunk minden hangszeren játszani, minden létező és holt nyelven beszélni vagy éppen a világűrből áramot nyerni, értékelni minden szót, minden hangot, de az élet akkor is csupán élet marad. És mint ilyen unalmas és hiábavaló, ha nem oszthatjuk meg másokkal. A Halhatatlan szeretők szerelmespárja pedig a legössze-nem-illőbben összeillő pár a világon, akiket nem az együtt töltött idő tart együtt, hanem az, hogy minden hibájuk és hülyeségük ellenére is pontosan tudják, micsoda kincsre leltek a másikban. Jarmusch figurái gyönyörűen mutatják be, hogy az igaz szerelem nem nyálas romantika, hanem két, rettentő sok dologban ellentétes, legbelül mégis egyforma karakter közös munkája. Hogy, ahogy az örökké tartó élet is csupán a jóval nagyobb mértékű szabadságban és tudásban különbözik a véges változatától, úgy ugyanez a szerelemre is igaz: örökké tartó románcra csak kölcsönös függetlenségben és őszinteségben van esélye bárkinek is.

Hiszen Adam (Tom Hiddleston) és Eve (Tilda Swinton) nem is lehetnének különbözőbbek és egyformábbak ennél. Ellentétes külső jegyeik már a felszínes szemlélő számára elárulják ezt, de ahogy egyre mélyebre megyünk a filmben annál nyilvánvalóbb lesz, hogy míg Eve nyitott, addig Adam zárkózott személyiség, Eve optimista, Adam pesszimista, Eve bölcs öreg, Adam lázadó fiatal, Eve filozófus, Adam mérnök... Sőt, Eve liberális, míg Adam konzervatív. Ez utóbbit ékesen példázza ahogy Eve váratlanul betoppanó húgával (Mia Wasikowska) bánnak - a nő, hiába tudja, hogy a lány bajkeverő, örömmel fogadja és hagyja, hadd szórakozzon, míg Adam öregemberes morgások közepette dobná ki azonnal. Mégis alapvetően egyformák, hasonlóan gondolkoznak, hasonló dolgokat értékelnek és tökéletesen cserélgetik egymás között a domináns, megnyugtató, vezető szerepét. A világ két végén élve is biztosak önmagukban és a másikban, és azonnal gépre szállnak, ha a másik nincs jó passzban, mint ahogy történik ez a film kezdetén. Több száz évnyi tudást és tapasztalatot nehezen kérdőjelez meg bármilyen kis változás, mégis Adam, látva az emberek körülötte zajló degradálódását kezdi elveszteni az "életkedvét", így Eve a segítségére siet. Közös életükben így egy új, irodalommal, zenével, kellemetlen látogatásokkal és halálesetekkel, illetve némi vérellátmány-beli gonddal átszőtt fejezetet veszi kezdetét.  

Sokkal több cselekményt és akciót nem kapunk a filmtől, de ez inkább előnyére, mint hátrányára válik. Tökéletesen felveszi a két, sehova és semmiért nem siető karakter tempóját, és együtt csordogál velük miközben okos humorral és (pop)kulturális utalásokkal szórakoztatja mind a szereplőit, mind a közönséget. A pár közös barátjaként, idős vámpírként felbukkanó John Hurt sok ilyen intellektuális poénért felelős, (úgyhogy aki jót akar magának, az próbáljon óvakodni attól, hogy a film megtekintése előtt leleplezze magának a filmbeli karakterének még csak a nevét is) de a két vámpír mindennapjaiba veló bepillantás is sok kedves és vicces momentummal szolgál. Ezek a vámpírok ugyanis nem különlegesek - legalábbis fajtájukon belül nem. Nem birtokolnak szuperképességeket, amit mégis azt sem nagyon használják, hosszú életük során valószínűleg már játszottak ezzel eleget. Ehelyett zenélgetnek, kocsikáznak, sakkoznak, szeretkeznek, olvasnak és nem szeretnek utazni, mert éjszakai járatokat fogni idegörlő. Vámpírságuk okán tudják, hogy hogyan kell és érdemes élni, de átlagosságuk teszi ezeket a bölcsességeket idézőjelbe: ahogy ők a számukra adatott, hosszú évek során felismerhették őket, úgy mi is képesek vagyunk ugyanerre, hiszen ugyanúgy hétköznapiak vagyunk.

Jarmusch "kevés akció - sok kép és beszéd" stílusával gyönyörű összhangban él ez a két alak, akik átgondolt, a néző felé sok ismeretlen információt hagyó jellemrajzukkal tényleg a filmen kívüli, független karaktereknek tűnnek. Kicsit szerencsésnek is érezhetjük magunkat, hogy egy rövid időre bepillantást nyerhettünk az életükbe, mielőtt még a mi vesztünkbe rohanó életmódunk őket is kipuszítja. Hát, hacsak nem élik túl ezt a következő világégést, változást vagy háborút - hogy most mivel próbáljuk kiírtani magunkat mi, emberek, azt Adam és Eve sem tudja, de az biztos, hogy láttak már ilyet és, ahogy a múltban, most is megpróbálják túlélni. Teszik ezt lélegzetelállítoan szép képeken és megbabonázó zenével körítve két olyan időtlenül szép és magával ragadó színész alakításában, akikről egy szempillantás alatt elhiszi az ember, hogy több száz éve sétálnak át éjjelente kecsesen a sikátorainkon. Nem vérromantikus, tinilányfantáziába illő szexis vámpírfilm a Halhatatlan szeretők, hanem egy felnőtt, okos és humoros, érzéki és érzelmes történet az utóbbi idők legjobb vámpírábrázolásával - aki erre számít, az egy cseppet sem fog csalódni, mindenki másnak meg ott a több tucat értelmetlen vámpírfilm.