Úgy tűnik a hollywoodi rendezők tízévente fejükhöz kapnak, és felkiáltanak "Hát persze, ott a Biblia, mennyi el nem mesélt sztorit lehet még abból kiszedni!" Aztán mégis maradnak az örök klasszikus Jézus-történetnél (idén ebből is érkezik egy újabb) vagy Mózesnél, a Biblia egyik legnagyobb "akcióhőse", Noé meg csak áll a sarokban, felhasználatlanul - eddig. Ám a Noé (12) éppen annyira ingatag lábakon áll, mint igazából bármilyen vallás, ha azt logikus szemmel vizsgáljuk: részleteiben sokszor remek, de leginkább csak a hit tartja össze. 

Noé, a bárka és az özönvíz történetét valószínűleg még a legmegveszekedettebb ateisták is ismerik. Az apróbb részletek vagy különböző források és fordítások által kínált olvasatok már nem ennyire elterjedtek - éppen ezért, a Bibliában csak közepesen járatos nézőként (amivel úgy gondolom a legtöbben ugynígy vannak) bőven tartogatott újdonságokat és meglepetéseket a Noé. Ami, tekintve, hogy a film végét úgyis mindenki pontosan tudja, kifejezetten jó dolog. Az már más kérdés, hogy így mennyire hű alapanyagához a film, de véleményem szerint, hiába legyen szó a Bibliáról, ezt is pontosan ugyanúgy kell számításba venni, mint más könyvadaptációnál. Egy könyv filmes verziója pedig akkor sikeres, ha az eredetit ismerőknek is tud újat adni és attól függetlenül, a saját jogán, filmként is működőképes. Ezt pedig a Noénál majdnem teljesen sikerült elérni azzal, hogy ügyesen két vonalra ülteti a történetet: a konkrét cselekmény és a bibliai utalások egymás mellett működnek, így nem kell behatóan ismerni minden szimbólum jelentését ahhoz, hogy kerek egészet kapjunk, ismeretük viszont hozzátesz az élményhez. Ám amikor ez nem működik és mégis magyarázatra van szükség, az kínosan nyögvenyelősre sikeredik, amitől darabos és egyenetlen lesz az egész film.

Ilyen például a kőóriásokként szereplő bukott angyalok (akik egyébként inkább teszik nevetségessé a filmet, mint érdekessé - valószínűleg nem véletlen, hogy az előzetesből ki is maradtak) eredettörténetének, a világ keletkezésének vagy a bűnbeesésnek az elmesélése. Főleg, hogy ez utóbbi nem egyszer visszatérő motívum, így a játékidő felére már az is kívülről fújja a dolgot, akinek még a Paradicsom létezése is új volt a film elején. Mert legyen akármilyen remek jelenetsor az angyalok Földre vetése, legyen akármilyen szép és kreatív a kőóriássá változásuk magyarázata, vagy ugyanígy lélegzetelállító az evolúciós montázzsal kombinált világteremtés egészen Ádám-Éváig, minden ilyen szekvencia kidob a sztoriból. És itt lesz különleges a Noé: úgy sikerült, hogy ezek a nézőt kivető részek a legszebbek, legélvezetesebbek, leghitelesebbek, és amikor végük van nemhogy örülünk, hogy újból hőseinkre koncentrálhatunk, de sajnáljuk, hogy megint velük vagyunk. Ha pedig a néző inkább maradna egy gyönyörű timelapse-felvételben, mint hogy a karakterekkel törődjön, ott vannak problémák.   

Színészi fronton nincsenek nagyobb gondok, (bár Anthony Hopkins érezhetően csak a buli miatt jelent meg a forgatáson, végül is mi az neki, évente féltucat ilyen, a vásznon öt percig feltűnő bölcs öreget játszik el kisujjból), a női szakasz színészválasztása viszont elhibázott kissé. Emma Watson valószínűleg akkor sem tudna kamera előtt sírni, ha az élete múlna rajta, amivel eléggé elveszi az élét egy-két nagyon is drámainak szánt jelenetnek, Jennifer Connelly pedig egyszerűen hiteltelen szubmisszív, állandóan védelemre szoruló nőként. Amikor erőt kell sugároznia az tökéletes, de ez az erő akkor is ugyanúgy ott van benne, amikor éppen halálra váltan rettegnie kell a férjétől, és nehéz elhinni, hogy ez a nő nem verné meg inkább a tébolyult férfit. Russell Crowe ezzel szemben szép ívet jár be a szimpatikus, erős családapától a zavaros tekintetű vallási fanatikusig, az ő teljesítményére nem lehet semmi panasz - az általa megformált karakterre viszont annál inkább.

Mert értem én, hogy senki nem fekete vagy fehér, főleg a Bibliában, és jól is van ez így. Sőt, mindenki tudja, hogy egy jól eltalált pozitívból negatívba fordulás mennyire izgalmassá tud tenni egy filmet. Azonban Noé kvázi megkattanása a film háromnegyedénél olyan pozicióban hagyja a nézőt, ahol szerethető karakter nélkül marad. Persze ott van Sém (Douglas Booth) és Ila (Watson), a legidősebb fiú és felesége, mint a tökéletes tisztaság és hűség megtestesítői, de ők túl jók, a középső fiú, Hám (Logan Lerman) lázadó és apját folyamatosan megkérdőjelező természete eddigre értelmetlen, erőtlen és kicsinyesnek tűnő bosszúvá válik, bölcsességet sugárzó anyjuk pedig önmaga halovány lenyomata csupán. Ha Aronofsky kifejezett célja az volt, hogy a film végére már kicsit se érdekeljen, élnek-e vagy halnak a bárkán sínylődő szereplők, akkor elérte - ha viszont nem, akkor valami nem stimmel. 

Gyönyörű film lett a Noé, de beletört a bicskája a mindenkinek való megfelelésbe. Hiába bevallottan Aronofsky "személyes víziója" csupán (gondolom így próbálva lerázni a bibliahűség terhét), mégis az az ember érzése, hogy túl sokat akart de csak keveset fogott. Ettől még helyenként igazán jól műkődik, de a túlmagyarázás és a sok hiteltelenség (amiket nagyon bután lehetne csak azzal elaltatni, hogy "ebben hinni kell") miatt mégis keserű szájízt hagy a nézőben. Mert míg az emberiség aljasságát zsigerig hatolóan mutatja meg, addig a jóságát csak ímmel-ámmal felskiccelt, magasztosnak szánt pillanatokban veti oda. Ha pedig az ember ennyire tökéletlen teremtmény, akkor végülis egyet lehet érteni a filmbéli Noé vágyával, hogy fiaival együtt kihaljon az egész fajunk. Mégis, talán éppen erre az elérhetetlen tökéletességre való törekvése kárhoztatja az embert a hibákra. Ha elfogadná a világ dolgainak tökéletlenségét, az abban rejlő életet és erőt, akkor sokkal közelebb kerülhetne az áhított eredményhez - legalábbis e film tekintetében sokat segített volna ez a szemlélet.