A gyermekkönyv- és különösen a gyermekversírás a világ egyik legnehezebb dolga, és a világnak ebben a szegletében történelmileg úgy alakult, hogy még ennél is nehezebb. Ahol Weöres, Zelk és Pilinszky után olyan magasan van a léc, amilyen magasan csak lehet. De ez máskülönben előny is, legalábbis, nekünk, olvasóknak. Hisz gyermekeinknek olyan költők, írók írnak ma is, mint Lackfi, Varró Dani vagy Darvasi. Most pedig Müller Péter Sziámi is beszállt ebbe a körbe a Mi a jeled? – Óvodások alapkönyve című kötettel.  Jásper Ferenc írása

Itt van előttem Müller Péter Sziámi kis kötete, akinek ráadásul ez nem is az első gyermekkönyve. Minimum kíváncsian vesszük kézbe az ovisoknak szóló könyvecskét, és hát valószínűleg azon morfondírozunk, hogy az a dalszövegíró, aki az örökbecsű „Ha előrelátó csecsemő lettél volna, felkötöd magad a köldökzsinórodra" klasszikust elkövette, vajon mit tár elénk lelke másik feléből.

Úgy döntöttem, hogy a legjobb teszt a gyerek. Ha ő jól veszi, akkor nagy baj nem lehet, és a dolog működik. Ez már korábban is bevált, számos mese van, rajzfilmek, könyvek vegyesen, amitől én falnak megyek, a fiam viszont szereti, mi több, x+n-edik alkalommal is újranézné, és csak a legkomolyabb elterelő hadművelettel lehet ebben megakadályozni.

Az, hogy mi, felnőttek mit szeretünk, vagy mi tetszik nekünk, édesmindegy. A jó író azt tudja, hogy mi kell a gyerekeknek, és legkevésbé sem törődik azzal, hogy kényes ízlésű anyukák, apukák mit gondolnak az egészről.

Müller pedig – meg kell állapítanom – jó gyerekverseket ír. Pontosabban jó verseket (mert Weöres óta tudjuk, nincs olyan, hogy gyerekvers), és ezek működnek 3-6 éves kor között. Az ovisok lelke bonyolult, nagyon oda kell figyelni, hogy megfejtsük őket, és láthatóan az író odafigyelt, és ami még fontosabb, beszél a nyelvükön.

Mert hát akinek Weöres, Kormos vagy Végh György volt a mentora, az nagyot nem tévedhet. Müller méltó marad hozzájuk, és csak örülni tudunk annak, hogy hat gyermeke rávette arra, hogy dalszövegeken és más egyebeken kívül ebben a műfajban is megszólaljon.

Ráadásul beszél az én nyelvemen is, amiért külön köszönet jár. Sosem éreztem azt, amit felnőttként számos régi diafilm vagy gyermekversike olvastán, hogy beletörik a nyelvem a magyartalan, prozódia szempontjából hibás, döcögős sorokba, én érzem magam kínosan, hogy ezt kell olvasnom a gyerekemnek, aki még majd azt hiszi, hogy ez a magyar nyelv.

Hát nem, a magyar nyelv az az előbb említett urak nyelve, és hozzájuk csatlakozik Müller is, noha nem olyan bravúrrímelős, mint Varró Dani, de ez nem is baj, mert a gyerekek még nem erre gyúrnak. Jó, ha rímel, de nem fognak egy zseniális rímpárért tapsolni, viszont, ha azt érzik, róluk szól a történet, akkor hajlamosak átadni magukat a verseknek. És ezek róluk szólnak, a könyv – szerintem – két részből áll, az egyik az óvodai jeleket veszi sorba, legalábbis azokat, amelyek feltehetően minden csoportban megvannak, a másik pedig a tipikus csoportneveket adja címként a verseknek.

És persze nem Müller lenne, ha a zene nem követelné ki magának a részét a kiadványból, van mellé ugyanis egy CD-melléklet, amelyen Veres Andi Palinta és Kirschner Péter zenéjével és előadásával 15 megzenésített vers található, plusz Rátóti Zoltánnal a Szívrobogás.

Ez így együtt már elég muníciót jelent az esti olvasgatáshoz, de nyugodtan be lehet tenni nappal is a CD-t, vagy előkapni a kötetet, a gyerekek szeretni fogják. Óvodáknak pedig kifejezetten kötelező olvasmány, minden óvónőnek ajánlom, különösen a saját csoportok és saját jelek verseit fogják majd szeretni a gyerekek.

Végül pedig érdemes megemlíteni Igor Lazin (Kistehén, ha máshonnan nem ismernénk) rajzait, amelyek méltó kísérői a verseknek, de még azt is megkockáztatom, hogy önmagukban is értelmezhető kis rajzocskák.

A kötet a Cicecó Könyvstúdió gondozosában jelent meg.