Jasmine (Cate Blanchett) hozzászokott, hogy mindent megkap, ami csak pénzzel megvehető, hála tehetős férjének (Alec Baldwin). Ám egy napon kiderül, Hal üzletei nem éppen törvényesek - és mellesleg évek óta csalja a feleségét is- így a férfi börtönbe, a vagyon az államhoz kerül. Jasmine pedig, toálisan leégve, vodkán és nyugtatón vegetálva, kénytelen san francisco-i húga, Ginger (Sally Hawkins) vendégágyán meghúzni magát, amíg ki nem találja, hogyan tovább. De mégis hogyan álljon talpra egyedül egy olyan nő, akinek egész felnőtt élete a férje köré épült?

Az alaphelyzet bevallottan A vágy villamosát idézi, így itt is felbukkan a húg durva modorú pasija, és ahogy Blanche sem állhatta Stanley-t, úgy Jasmine sincs elragadtatva Chilitől. De ez a konfliktus a Blue Jasmine-ban korántsem kap olyan fontos szerepet, mint Tennessee Williams darabjában. A Blue Jasmine száz százalékban Jasmine filmje. Az egész alkotás a főszereplő színésznőn áll vagy bukik, és Cate Blanchett zseniálisan játszik, mit játszik, eggyé válik a szereppel. (Nem véletlenül tartják már most Oscar-esélyesnek az alakítást.) Amikor hosszú percekig premier plánban időzik a kamera egy színész arcán, ott nem lehet tettetni, nem lehet félrebeszélni, ott vagy hiteles vagy, vagy nem. Blanchett pedig messzemenőkig teljesíti a szereptől elvártakat. Érdemes a film közben csak az arcát figyelni, gyakran annyira magába szippant, hogy a többi szereplő feleslegessé válik. Ez a nézői érzés pedig gyönyörűen rímel arra, ahogy Jasmine felszínes, filmbéli világa - legalábbis a fejében - felépül.

Jasmine New York elitnegyedében él egy férfival, aki rajongva szereti, elhalmozza ékszerekkel, minden társasági eseménynek ő a középpontja és vele soha semmi rossz dolog nem történik. Őt mindenki szereti, de aki véletlenül mégsem, az irigykedik. Képzeletbeli trónjáról tekint alantas (értsd: hétköznapi) húgára, és olyan leereszkedő szánalommal viseltetik iránta, mintha egy, az utcáról jótékonysága jeléül, véletlenszerűen kiválasztott és befogadott hajléktalan lenne. Persze nem édestestvérek, de Jasmine sem attól a pillanattól létezik csak, hogy Hal udvarolni kezdett neki, Ginger pedig, akarva akaratlanul arra az időszakra emlékezteti, amikor még Jeanette volt a neve és a karján sem Fendi táska lógott. Ám Jasmine nagyon tehetséges abban, hogy továbblépjen. Jobban mondva átlépje, ami nem tetszik neki és kitörölje a memóriájából. De ez csak addig tud működni, amíg a biztonsági háló ott feszül alatta, miután Hal-el együtt az egzisztencia is eltűnik, már nem teheti meg, hogy félrenéz, amikor valami probléma közeleg. Neki pedig még sosem kellett egyedül megküzdenie a kellemetlenségekkel, nem kellett dolgoznia, fogalma sincs, hogyan zajlik az élet. Képzeletében ezért a múltba menekül, csakhogy az sem olyan makulátlan, mint hinni szeretné.

De folytathatnám még az elemezgetést, leírást napestig, mert a Blue Jasmine gondolkodásra késztet - ebből is kitűnik, mennyire jó film. Magáról az emberi természetről mesél, a női lélekről, arról, sokan mi mindenre képesek azért, hogy olyan dolgokat érjenek el, amiket mások irigylésre méltónak tartanak. Hogy végül egy értelmetlen életben, saját személyiség és célok nélkül találják magukat. Lehet ez pénz, diploma, karrier, házasság, család, ha nem azért hajszoljuk, mert mi akarjuk, hanem mert a társadalomban így érhetünk el magasabb szintre, vagy így vívhatjuk ki a többiek irigységét, akkor már régen rossz.

Akik a nyári blockbusterek után értelmes filmekre vágynak, azoknak csak ajánlani lehet.