A világ legnépszerűbb szuperhőse visszatért a mozikba, de a várt siker elmaradt. A Christopher Nolan és Zack Snyder nevével fémjelzett szuperprodukciónak vannak kifejezetten erős pillanatai, az összkép azonban mégis kiábrándító.

Történetünk a Kriptonon kezdődik, ahol Jor-El (Russell Crowe) megpróbálja megakadályozni népének teljes pusztulását. A bolygó haldoklik. Zod tábornok (Michael Shannon) nem hallgat Jor-El intő szavaira, és a békés módszer helyett, fegyveres puccsot hajt végre a tanács ellen, amely romlásba taszította a Kriptont. A hatalomátvétel azonban nem sikerül. Zodot és követőit a tanács egy feketelyukba száműzi. A bolygó pusztulása előtt Jor-El újszülött gyermekének sejtjeibe kódolja fajuk teljes tudását és genetikai állományát. A gyermeket a Földre küldi, ahol Jonathan Kent (Kevin Costner) és Martha Kent (Diane Lane) neveli fel a különleges képességekkel rendelkező fiút. Clark Kent gyermekkora nem fenékig tejfel és felnőttként is nehezen találja helyét az emberek világában. A dolgok azonban egy csapásra megváltoznak, mikor felbukkan Zod tábornok és megpróbálja terraformálni a Földet, hogy létrehozza az új Kriptont.

Az acélember előzetese alapján egy sokkal sötétebb, drámaibb filmre számítottam, hiszen végre megismerhetjük Clark Kent történetét, miképp lett belőle Superman. Ehhez képest a kifejezetten drámai pillanatok érzelgősre, sőt sokszor nyálasra sikerültek. Supermannek vajból van a szíve, ami alapvetően nem lenne gond, hiszen ő egy tökéletes pozitív hős, de a vásznon Henry Cavill inkább tűnt butácska izomkolosszusnak, mint intelligens, jólelkű szuperhősnek. A Lois Lanet megformáló Amy Adams is csalódás volt, bár az ő esetében sokkal inkább a karakter, és nem a színészi játék gyengeségéről beszélhetünk. A szereplők közül egyedül Kevin Costner és Russell Crowe alakítását lehet pozitív jelzőkkel illetni. David S. Goyer forgatókönyve ugyanis nem tette szimpatikussá vagy épp szerethetővé a karaktereket, végig olyan érzése van a nézőnek, mintha a szereplők másodlagosak lennének a Superman-mítoszhoz képest. Ez az érzés pedig már rögtön a film első képkockáinál előtör, ugyanis Superman születése hasonló, mint Szimbáé, csak itt a Kripton a helyszín és nem Afrika, valamint Szulák Andrea sem fakad dalra, de ha megtenné senki nem lepődne meg rajta.

A forgatókönyv és a színészek gyengesége ellenére azonban Az acélember mégis lenyűgöző film. A látvány grandiózus, Amir Mokri operatőr mondhatni tökéletest alkotott. A film hangulatát egy az egyben az ő munkája és Hans Zimmer zenéje alapozza meg. A 3D technika is tökéletesen illeszkedik a látványhoz, nem tolakodó, nem repülnek percenként tárgyak a fejünk felé. A három dimenziónak köszönhetően egyszerűen magába szippant minket a vászon, és egyes jeleneteknél még pislogni is elfelejtünk annyira szép az elénk táruló kép. Az akciójelenetek szintén egész jóra sikerültek, és az kifejezetten a film előnyére válik, hogy Supermant egy nő tángálja el, de úgy istenesen, a film közepén.

Nem szeretnék senkit lebeszélni Az acélemberről, érdemes megnézni, de azt be kell látnunk, hogy nem történt olyan áttörés, mint A sötét lovag-filmeknél. Az acélember nem tudja elfeledtetni velünk Christopher Reeve 1978-as Supermanjét, bár annyi fejlődés mindenképp tapasztalható, hogy Superman végre rájött, a férfiak nem kívül hordják az alsónadrágot.