Mind tudjuk, hogy amikor egy bűvész szájából elhangzik a "Csak a kezemet figyelje!" - felszólítás, akkor pont hogy minden másra kellene figyelnünk, csak a kezére nem. Tudjuk, hogy nem varázslatot, hanem trükköt látunk, aminek éppen a megtévesztés a lényege. És tudjuk, hogy az igazság felderítésével a saját szórakozásunkat tennénk tönkre - mégis tudni akarjuk. Nincs olyan ember, aki ne bonyolódott volna egy "szerinted hogy csinálja?"-jellegű beszélgetésbe egy-egy érdekes bemutató után. Főleg a manapság divatos, kartávolságban trükköző, tökéletes realitás-érzést keltő utcai bűvészek kapcsán. Aztán ha teljesül a vágyunk, és lelepleződik a trükk a kisgyerek módjára előtörő büszke "csak ennyi az egész? ezt én is meg tudnám csinálni!"-érzés mellett elkerülhetetlenül marad bennünk egy kis keserűség. Mert utána ennyivel is kevesebb lesz a varázslat az életünkben. Arra pedig szükség van. Az elvesző mágiát a filmek persze tudnák pótolni, ám bűvészekről szóló, érdemes filmet legutoljára Christopher Nolannek sikerült tető alá hoznia a Tökéletes trükkel, és azelőtt sem igazán tobzódtunk az ilyen témájú, jól is sikerült alkotásokban.

Pedig a trükkök, a nézők átverése, a valóság manipulálása ugyanúgy a film sajátja, mint a mágusoké, a kettő összeházasítása épp ezért kézenfekvőnek tűnik, mégsem élnek vele. Talán éppen azért, mert míg a színpadi mágusok leleplezése felér egy karrier-öngyilkossággal, addig a filmes titkok és trükkök felfedése bevett gyakorlat, ami általában csak még jobban felkelti a közönség érdeklődését. A bűvészek ezért inkább az utcán és a színháztermekben maradnak, ahol egyetlen lépéssel a színfalak biztonságába bújhatnak, kiránthatják a zakójuk ujjából az elrejtett színes szalagokat, és nem kell a mindent látó kameráktól tartaniuk. Ugyanígy a néző hozzáállása is más egy kártyatrükknél és más egy nyomozás-központú filmnél, de a Szemfényvesztők éppen ezt a két dolgot kombinálja - meglehetősen sikeresen!

Adott négy, közepesen sikeres, ám nagyon ambiciózus bűvész. Egyikük (Jesse Eisenberg) utcai bűvészként szed fel csajokat, a másik (Isla Fisher) elhagyott raktárházakban mutat be szabadulószámot, a harmadik (Woody Harrelson) turisták zsebéből csalja ki a pénzt mentalista trükkjeivel, a negyedik (Dave Franco) pedig piti tolvajlásra használja a képességeit. Egy nap titokzatos "behívót" kapnak egy ismeretlentől, aki egy minden képzeletet felülmúló előadás terveit hagyja meg nekik, a sikerre éhes négyes pedig egy év múlva elő is áll a show-val. Ez idő alatt gazdag támogatóra (Michael Caine) tesznek szert, és Las Vegas legnagyobb szenzációjává növik ki magukat, majd a várva-várt estén kirabolnak egy bankot - varázslat segítségével természetesen. A rendőrség és az FBI, mivel bírósági ügyet nehéz lenne mágiára épülő vádakkal indítani, tehetetlenül szemléli, ahogy kisétálnak az ajtón. Rhodes ügynök (Mark Ruffalo) azonban nem hagyja ennyiben, és egy professzionális "bűvész-leleplező" (Morgan Freeman) és egy Interpol-ügynök (Mélanie Laurent) segítségével a nyomukba ered.

A szereplőgárda parádés, igazi sztárcsapat, ami jól is működik együtt, de talán éppen ezért nem igazán lehet kiemelkedő teljesítményeket felsorolni. Mindenki hozza a tőle megszokott figurát, egyedül talán Eisenberg az, aki az általában ráosztott "fura fiú"-karakterből kilépve vezető férfi karaktert kapott, és egész meggyőzően is sikerült neki. Nem a színészeken múlik ez a film, mert egyáltalán nincsenek benne rossz alakítások, ám a szereplők simán becserélhetőek lettek volna egy másik, hasonló kaliberű színészre. De a film, a heist-narratíva miatt tökéletesen működik lenyűgöző alakítások nélkül is, csapatként ugyanis remek az összhang. Ami miatt igazán jó a Szemfényvesztők, az a lenyűgöző látvány és a kellemesen csavaros történet. Mind az apró trükkök, mind a lélegzetelállító, hatalmas színháztermekben felvett show gyönyörűen fényképezett attrakcióként tárul a szemünk elé, és még egy mezei verekedés-jelenetbe is olyan varázslatos elemeket csempésznek, amitől az ember nem hisz a szemének. De hogyan is hihetne, hisz bűvészekkel van dolga! Ahhoz pedig, hogy követni tudjuk  cselekményt, nem kell zseninek lenni, és bizonyos paneleket már kilométerekről lehet látni, de mégis meg tud lepni és leköti az ember figyelmét.

Végig azt hisszük, tudjuk, milyen végkifejlet felé közeledünk, és ez valamilyen szinten igaz is  - de mégsem úgy, ahogy vártuk. És amikor rájövünk, hogy nem is egy filmet, hanem egy, velünk végig szórakozó bűvésztrükköt láttunk, akkor kezdünk csak el igazán vigyorogni. Nem sűrűn élvezi az ember ennyire azt, hogy csúnyán megvezették!