Ez a dialógus sem most hangzott el, hanem évekkel ezelőtt, érzékeltetendő, hogy az Olivával a viszonyunk legalább olyan mély, mint egy húszéves házasság.

A friss kaland ennek megfelelően nem tartogatott túl sok meglepetést. Későn érkezünk, tíz után, amikor a legtöbb belvárosi étterem pincérei csak szomorúan széttárják a karjukat, hogy a szakács már elhagyta az épületet, az Oliva konyhája még javában dolgozik. Tömeg aztán nincs, így nyugodtan zavarba jöhetünk, hogy melyik asztalt is válasszuk. A pincérünk legalább olyan lelkes, mint az évekkel ezelőtti, igaz, most nem ittunk meg egy palack bort, lévén, hogy olasz estét terveztünk és itáliai nedűt nem sokat találtunk a borlapon - csak üres itáliai üvegeket dögivel, melyek dekorációként funkcionálnak. Így maradt a limonádé: a zöld almás bolondítás jó ötlet - bár nem eredeti, hiszen sok helyen megtalálható –, csak egy picit édesebb volt a kelleténél, igaz a többségnek ez nem biztos, hogy probléma lenne, de mi még ragaszkodunk a savanyú és a keserű okozta gyönyörökhöz.

A Oliva sok mindennek szeretne megfelelni. Talán egy kicsit túl sok mindennek is. Hogy is szólnak azok a bizonyos mondások? Ide nekem az oroszlánt is? Meg sokat akar a szarka, de nem bírja a farka? Ezek mindegyike tökéletesen illik az Olivában tapasztalható helyzetre. Talán ennek a sok mindent akarunknak a jegyében nem tudták eldönteni azt sem, hogy a nevüket, hosszú vagy rövid i-vel írják. Honlapjukon a hosszút preferelják, máshol rövid i-vel jelenítik meg. Ahogy a kedves vendég szeretné. Eldönheti, hogy neki melyik szimpatikusabb. Mi a rövid mellett tettük le a voksunkat.

Olasz étterem, meg magyar is, egyszóval békében megvan egymás mellett az étlapon a rizottó és a borjúpörkölt. Ez tíz évvel ezelőtt még jövőbe mutató volt, de manapság a fúzió jegyében már a fogások is tartalmazhatnának némi játékosságot. Például, annak idején drabális próbálkozás volt, de nagyon szerettük a lecsós pizzát, melynek a sikere az ötlet abszurditásában rejlett. (Ezúton jelezzük, hogy nagyon sajnáljuk, hogy lekerült az étlapról.)

A bemelegítésnek kért vargánya krémleves mozzarella golyókkal pazar indítás: végre valahol tudják, hogy a krémleves nem a liszttől és a rántástól kell, hogy sűrű legyen. A már-már főzelék szinten mozgó „folyadékból” nem sajnálták a gombát, talán a sajtgolyókból lehetne benne több, különösen, hogy igen kellemesen folyósak és az intenzív gombaízzel mesterien harmonizál. Külön dicséret, hogy a pincér volt annyira figyelmes, hogy két kanalat hozott, miután jeleztük, hogy esetleg ketten is szándékozunk kortyolgatni belőle.

Olasz este lévén a főételek terén maradunk a tésztáknál. Nem kellett volna. A Penne Toszkán kacsa raguval az este kellemetlen meglepetése. A kompozícióinak, mely a toszkán napsütést és életérzést kellene, hogy idézze, inkább össze nem illő ízeivel marad emlékezetes. A túlságosan paradicsomos alapnak a hiányosságait még tetézi, hogy a kacsaszeletek kőkemények, bármikor is sütötte meg őket a szakács, túlságosan türelmes volt a sütőn eltöltendő idővel. Eléggé kiábrándító, ha egy tészta alapú fogásban legszívesebben csak a pennét szemezgetnénk ki. Még szerencse, hogy a leves laktató volt.

Ízhatásában valamivel harmonikusabb volt a Gorgonzolás cukkinis tagliatelle szezámmagos csirkemellel, de valójában ez sem volt kellemes ételnek mondható. Inkább aféle töltsük meg vele a bendőnket fogás, amit másnapra igazából el is feledünk. Az ízben többnyire a bő kézzel mért szezámmag és a szintén nem sajnált tejszín dominált, igazából utóbbiból annyi került rá, hogy bármilyen más tejszínes alapú tésztához felhasználható lett volna. Nem kizárt, hogy így is történt valójában.

Összességében elmondhatjuk, hogy az Olivában meg lehet vacsorázni, sokáig vár a konyhája, viszont csaknem hétezer forintért két limonádéval, egy levessel és két tésztával, feledhető ételt kapunk, ami  csak a sürgető éhség csillapítására megfelelő. Erre viszont bármelyik utcai gyrosos, pizzéria vagy hamburgeres is jó lett volna.