Sunny Mann fiatal, sugárzó kertvárosi feleség, négyéves kisfiával és nemsokára megszülető második gyermekével a Született feleségekből ismert tökéletes gyepes, ezüst minibuszos, garázsvásáros életet éli. Zseniális tudós férjét, akivel gyerekkoruk óta őrülten szerelmesek egymásba, éppen kilőtték az űrbe, a Holdra tart, hogy saját tervezésű robotjaival kolonizálja azt. Mesébe illő sikertörténet... lenne, ha Sunny különlegességének felfedésével nem indulna el egy, nemcsak a kettejük kapcsolatát, de az egész életüket, talán az egész életet globálisan átértelmező folyamat a nőben.

Sunny ugyanis kopasz. Mindig is az volt, sem haj, sem testszőrzet nem nőtt rajta egész életében, és ezt az állapotot határozott anyja nevelésének megfelelően sosem takargatta. Legalábbis egészen addig nem, amíg anya nem lett. Az anyaságba, mint egész életen át tartó más-állapotba, már úgy érezte, nem fér bele a különcsége. És azzal, hogy parókát tett a fejére egyik pillanatról a másikra átlényegült egy olyan nővé, akinek a legnagyobb problémája a csillogó-villogó konyhája plafonján észrevett repedés. Aztán, épp azon a napon, amikor férje elhagyja a bolygót, Sunnyról egy baleset folyományaként lekerül a paróka, és valahogy már nem is akarja többé visszatenni. Bármelyik pillanatban világra jöhet az egyik gyermeke, míg a másik autizmusát gyógyszerekkel tartja a kordában, szeretett anyja pedig csendesen haldoklik egy kórházban, és Sunny egyedül van. Annak ellenére, hogy sok fejezet Maxon, a férj szemszögéből elmesélve tárul elénk, a regény mégis Sunny könyve. Nem szerelmes regény, hanem éppen az, ami a romantikus filmekből kimarad: arról szól, mi lesz azután, hogy a nőből feleség és anya lesz. Önmaga maradhat vajon, vagy észrevétlenül elsüllyed egy tökéletesnek vélt szőke paróka alatt?

Bevallom, sokáig kifejezetten erőltetettnek érződött a nő kopaszsága, sőt, idegesítő volt egyfolytában arról olvasni, milyen nehéz kopasznak lenni, Sunny makulátlan külső iránti fixációja éles ellentétben állt azzal, ahogy a könyv fejlődött körülötte. Nem arról van szó, hogy problémamentesnek tűnik az élete, egyszerűen csak nem túl egyszerű egy olyan karakterrel azonosulni, aki a haja miatt aggódik szüntelen. De, legalábbis a könyv elején, ez nem is célja a regénynek. Nem kell szeretnünk Sunnyt, csak asszisztálnunk az életéhez. Aztán lassan, de biztosan felbomlanak olyan, múlt- és jelenbéli rétegek, amelyek nem hagyják, hogy ne érezzünk együtt vele. Olyannyira, hogy végül szinte elkerülhetetlen, hogy önmagunkat képzeljük a helyébe - már ha nőből vagyunk. (Nem kizárólag a női olvasókat foghatja meg a könyv, de a történet jellege miatt szerintem egészen eltérő lehetne egy férfi olvasata. Személy szerint kíváncsian várnám a véleményeket! ) Nem kell sem kopasznak lennünk, autista kisgyerek és géniusz férj sem kell hogy lássuk, ezek mind csupán a női élet velejáróinak, frusztrációinak kézzelfoghatóvá tételei, felnagyításai. A nőből anya lesz, aki ezzel feladja önmagát, hiszen a gyerek az első. A gyerek, aki embert próbáló feladatok elé állítja az anyját, aki sosem értheti meg őt egészen. A szeretett férfi, aki azelőtt is külön világ volt, hogy családot alapítottak volna, azután pedig egészen bekebelezi a munka. És, hogy távolabb már ne is lehessen, elrepül a Holdba. Ha lebontjuk a különlegességeket ottmaradnak az átlagos családi problémák, amik így, furcsaságokba öltöztetve sokkal lebilincselőbbek, és sokkal jobban gyomorszájon vágnak, amikor észrevesszük, hogy igazából miről is szól a könyv a felszín alatt.

De, és ez a Ragyogj, édesem! (a rózsaszín borítóhoz hasonlóan elbaltázott magyar cím, a Ragyogj, ragyogj, ragyogj-nak fordítható eredeti sokkal kevésbé mutat a cukormáz-romantika irányába) másik erőssége, hogy nem merül el a lélektanban, nyugodtan értelmezhető annak, ami: egy érdekes családregénynek, ami a sci-fi elemektől sem mentes. Aktuális és fontos kérdéseket vet fel szeretetről, szerelemről, szülő-gyerek kapcsolatról, evolúcióról, betegségről, de még az emberiség jövőjéről is, mindet anélkül, hogy konkrét választ adna rájuk. De éppen ezekkel a feldobott labdákkal tud sokkal jobban megragadni az olvasó tudatában, mintha kiskanállal adagolná az információkat. A kötet végére érve marad nekünk néhány merengeni való gondolat, egy férfi, aki talán éppen az egész fajunk jövőjét kezdi kiépíteni és egy nő, aki talán éppen azzal talál vissza önmagához, ahogy minden külcsínt levetkőzve anyává válik. Ebben rejlik az élet szépsége, hogy a fejlődés és a születés nem létezik egymás nélkül, ám ha egyszer mindkettőre képesek lesznek a robotok is, akkor mivé válunk mi? Nos, egyelőre ez is egy feldobott labda.