Ennek ellenére (vagy talán pont ezért?) a „kispozsonyi” kultikus helynek számít, rendszerint többnyire tele is van, így a pincérlányok melós stílusban és tempóban dolgoznak – volt olyan akinél egy mosoly is belefért ehhez. Ami az összképet némileg árnyalja, hogy a rendeléseket már mobilon (vagy annak látszó tárgyon) veszik fel, ez egyfajta sci-fi jelenetnek is beillene. A vendégsereg ennek megfelelően szintén eklektikus: vannak itt tatárbifszteket evő kisnyugdíjasok, útikönyvet forgató turisták és a szimplán „tömésre” érkező nagyétkűek, akik vörös fejjel küzdenek az elemekkel. Mert az ételekkel szembesülve bizony triviális, hogy a rendszerváltás a konyhában sem történt meg.

A starterként rendelt maceszgombóc leves igazi állatorvosi ló: maga a húsalaplé finom, de a két gigantikus gombóc, inkább ázott pászkagolyó, mely azon túl, hogy diétás bébiétel kategóriában minden bizonnyal tarolna, a hely signature fogásaként nem kevés szemöldökhuzogatásra szolgáltat okot. A főtételnek választott Sárkány szűz nem javított a tendencián. A pácolatlan, csíkokra vágott sertéshús jellegtelenségét némi szalonnával, hagymával, paprikával, de legfőképpen zsírral igyekeztek feldobni - egy ilyen húzós fogás garantált koleszterin- és szénhidrátbomba -, biztos van olyan, aki egy ilyen cuccot még tunkolna is, de a huszonegyedik században ilyen testgyilkos ételeket különadóval kellene sújtani.  A másik főétel (Steak pirított gombával) az ízhatást tekintve némileg jobb képet mutat, de fogyasztása közben beigazolódott a gyanúnk: az 1800 forintos ár valamilyen turpisságra utal. A megoldás egyszerű: a húst csupán némileg szeletelték vastagabbra a papírnál, igaz, a vékonyságot ellensúlyozták a gombából a húsra kerülő mennyiséggel. Felvetődött bennünk a gondolat, hogy szólunk, ezt inkább steakes píritott gombának kellene nevezni, mert annak tökéletesen megfelelne. Akkor már csak azt jegyezhetnénk meg, hogy a gombát készítő szakácsnál is biztosan tavasz van, mert a nagymértékű elsózásra más indokot nem találtunk, minthogy szerelmes. A sültkrumpli szottyadtsága és összeasszottsága a leves után már nem is okozott meglepetést, inkább csak a szocreál balatoni üdülőkben töltött nyarakat idézte fel.  A steak mellé felszolgált krumplipürét azonban a vacsora Susan Boyle-jaként emlegethetjük. A kinézete ellenére ez hozta a tőle elvárható formát (és ízt).

És, ha nem lett volna elég az időutazásból, nem kell mást tenni, mint innivalót is rendelni az étel mellé (márpedig azt ki ne kérne?), az este megkoronázásaként pedig nem árt egy jó desszertre vágyni. Utóbbiból a kinálatban szerepel az elcsépeltség magasfokát megütő palacsinta és somlói galuska, mindkettő igazi retró éttermes fogás. Nem is mondott ellen ennek a képzetnek a somlói sem, igazi, „ha ezt a közértben veszem, még elégedett is vagyok minőség" volt. Hol túl édes, hol savanykás, mindez rengeteg mazsolával feldobva.

A nosztalgiát nem meghazudtolandó a csapolt cseh sör jó volt, a limonádé a 70-es, 80-as évek hagyományainak megfelelően cukros víz, benne egy-egy karika citrommal és naranccsal. Letagadhatatlanul a múlt éttermes jelképei közé tartozik a gépi kóla, aminek annyi köze van a Cocához vagy a Pepsihez, mint villamosnak a trolibuszhoz.

A rendelésfelvételen kívül az egyetlen dolog, amely nem egy letűnt kor szellemét idézi az a számla végösszege: a fent leírt gyomorgyilkos étkezés 7810 jó magyar forintot kóstált.

A Pozsonyi Kisvendéglő makulátlanul hozza azt a ma már kellő kritikával kezelt magyar konyhát, amire a világ boldogabbik felén azt mondanák, hogy világháborús kényszerkoszt.  Ami persze nem baj, kell ilyen is. Hízókúrázóknak különösen ajánlott.