El nem mesélt, ismerősök által is elhallgatott történetek és sokak által hallott, a médiában is tárgyalt esetek összessége adja a Minden ötödik órában témáját. Az egy felvonásban előadott, valamivel több mint egy óra hosszúságú alkotás olyan cselekményeket foglal össze, amelyek sajnos napjainkig sokakkal megtörténnek és amelyről többen még ma sem mernek beszélni, inkább tűrnek: szexuális zaklatás, fizikai bántalmazás, pedofília, lelki terror – mind a cselekmény részei.

[caption id="attachment_49435" align="alignright" width="422" caption="Fotó: MTI"][/caption]

Az előadás alapját bírósági iratok, kihallgatási jegyzőkönyvek képezik, a produkció elkészültéhez segítséget nyújtott a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) is. És bár annak ellenére, hogy Bozsik Yvette rendezőként jó munkát végzett, a karakterszerepekben Fullajtár Andrea és Vati Tamás brillírozik, az egész mégsem áll össze egy előadássá. Talán a sajnálatos módon túl sok bemutatni való az oka, talán az, hogy a téma szinte ott és azonnal fejbeveri a nézőt, akinek rengeteg negatívumot kell befogadnia.

Az elején, amikor az első körülbelül tíz percben valahol felhangzik az „és akkor most szopjál le" még többen felnevettek a nézőtéren, később azonban végig néma csönd honolt az Átrium nézőterén. Bozsik remekül ötvözte a verbális és a táncos részeket, nem lett túlzóan sok a mozgásanyag, ami pedig van, az pont tökéletes arra, amit nem szavakkal kell megmutatni, kifejezni.

A nézők megalázott, bántalmazott nők és gyerekek sorát ismerhetik meg az előadásban, amely régebbi, de néhány évvel, hónappal ezelőtti eseteket is feldolgoz. Egyik-másik történet annyira hihetetlen, hogy azt hinnénk a képzelet szüleménye, de sajnos igaz a mondás: a valóság néha felülmúlja a képzeletet. Az egyik talán mindenki számára felismerhető történet a néhány hónappal ezelőtti Szita Bence-gyilkosság.

A mű egyik hibája, hogy tulajdonképpen két vége van: körülbelül 20-30 perccel a tényleges befejezés előttre bekerült egy szövegileg és lendületileg is igen erős rap-betét, amely egyfajta katarzis, éppen ezért furcsa, hogy utána újabb jelenetek következnek, amelyeknek a hangulata ráadásul teljesen más irányvonalat mutat. Így a nézőnek idő kell arra, hogy újra visszarázódjon a jelenbe, és ne a saját gondolataival legyen akkor és ott elfoglalva.

Az előadás végén a színészi meghajlás elmaradt, ami véleményem szerint így is van rendjén. Témájánál fogva ez nem egy olyan alkotás, ahol nagy tapsra van szükség. A befejezés már csak azzal lehetne jobb, ha a nézők nem tapsolnának, hanem csendben kivonulnának a teremből.

Az Átriumban látható darab szigorúan 18 éven felülieknek való. Felnőtteknek azonban a témája miatt, még ha nehéz is, mindenképpen ajánlom.