Egyszerre tipikus és tehetséges elsőfilmes alkotás, melyet Chioke Nassor rendezőként, forgatókönyvíróként és társ-producerként egyaránt jegyez. Különleges címe épp annyira alkalmas a figyelem felkeltésére, mint a tömegek idő előtti érdektelenné tételére. A történetben helyenként bődületes közhelyeket puffogtat az élet rongyossá csépelt „nagy dolgairól”, másutt azonban finom érzékenységgel körvonalazza az emberi kapcsolatok ritkán tárgyalt, ám nyomasztóan feszítő kérdéseit. Narratívájának kínosan didaktikus elemei rendre üdítő szellemességben oldódban.

A színészvezetést is hasonló kettősség jellemzi: míg női főszereplőjét (Ilana Glazer) egy több rétegből épített személyiség izgalmas mélységeibe vezeti, férfi hősét (Chris Roberti) méltatlanul magára hagyva engedi egysíkúvá és jellegtelenné válni. Formanyelvi megoldásai olykor unalmasan ismétlik a mindenkori filmhagyományokat, máshol viszont a független filmesekre jellemző kísérletező kedvvel metszik át a képek tradicionális folyamát.

Éles kontraszt feszül a téma- és a helyszínválasztás között is, a nyüzsgő, zsúfolt és zajos New Yorkban a magányos lélek legbensőbb vágyai, félelmei és kétségei tárulnak fel. A szelet, amit a kamera kihasít a városból pontos reflexiója a létezésben értelmet, az értelmetlen elviseléséhez pedig társat kereső kisember életképének. Nassor úgy fényképezi a legtipikusabb és legközhelyesebb amerikai környezetet a szereplői mögé, hogy nemcsak megfosztja az amerikaiságától, de funkcióját tekintve ki is emeli az illusztratív díszletek közül.

Nem Woody Allen New Yorkja ez, és a legkevésbé sem Carrie Bradshow-é. Ebben a New Yorkban, mindenki és senki körvonalazhatatlan városában a legőszintébb vágyak a sötét metróállomásokon születnek és a tűzlépcsők melletti aprócska erkélyeken válnak valósággá. Olyan New York ez, ahol a hullazsákig tartó boldogság útja, melyre emlékezni egy csésze tea mellett a legédesebb, riasztó kételyekkel van kikövezve.

Az alapvetően kamarahelyzetre adaptált lélekdráma minden elsőfilmes amatőrizmusa ellenére tehetséggel hitelesített kapcsolatrajz, mely nem csak kortalan és időtlen, de a legelemibb egységekig Amerikátlan. Nassor pimasz szembeszegülése a szépség és a tökéletesség ideáljával, a hollywoodi formanyelvvel és a tündérmesei dramaturgiával egyben az esendőségből formálódott esztétikai és szellemi érték merész vállalását is jelenti.

A filmet legközelebb április 12-én, pénteken este fél hétkor vetítik az Örökmozgó Filmmúzeumban.