[caption id="attachment_49162" align="alignright" width="300" caption="Fotó: Valuska Gábor"][/caption]

A hangversenyterembe lépve kétség sem férhetett ahhoz, hogy ki lesz az est sztárja: a hatalmas, homorú vetítővászon mögött már berendezkedett MR Szimfonikusok képe mellett Herczku Ágnes mindent átható hangjára vonulhatott be a közönség. A Tünde szerepét táncoló énekesnőnek nem újdonság a tánccipő, eredetileg moderntánc-pedagógusként végzett a Táncművészeti Főiskolán, mi mégis csodás hangjáról ismerjük. Saját bevallása szerint régi álma vált valóra azzal, hogy visszatérhetett a tánchoz, és nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy nem okozott csalódást. A főszereplő személye miatt dalbetétek is helyet kaptak a produkcióban, ami jól is van így, ám Herczku minden egyes - szám szerint két darab - megszólalása után hiányérzete maradt az embernek. Egyszerűen szívesen hallgattuk volna még - nem a tánc vagy az előadás rovására, inkább pluszként, mert így olyan befejezetlennek érződött: kaptunk is belőle, meg nem is.

Maga a darab sem véletlen választás: Weiner Leó éppen 100 éve komponálta meg a Csongor és Tünde kísérőzenéjét. A korabeli kritika magasztalta Weiner Vörösmarty filozofikus tündérmeséje iránt tanúsított érzékenységét, ám a színházi bemutatóra így is három évet kellett várni, azóta viszont a kompozíció számos részlete elveszett. A tegnap bemutatott Csongor és Tünde zenei anyaga túlnyomórészt mégis a Weiner által összeállított zenéből áll, a hiányos részeket pedig népdalokkal, illetve a mese hangulatához illő Liszt- és Bartók-kompozíciókkal töltötték fel. A zenei téma mellett a Csongor és Tünde előképét adó széphistória, az Árgyélus és Tündér Ilona szimbólumvilágát az előadás terének minden lehetőségét kihasználva, a zene, a tánc, a színészet, a kép és az animáció összekapcsolásával tárták a nézők elé.

[caption id="attachment_49180" align="alignleft" width="300" caption="Fotó: Valuska Gábor"][/caption]

A már említett MR Szimfonikusok mellett az Angelica Leánykar valóban angyali kórusa, és természetesen Herczku Ágnes gondoskodott az audio-, míg Jankovics Marcell látványterve és Gemza Péter koreográfiája a vizuális-élményről. A hatalmas, plafontól padlóig feszített, félig áttetsző vetítővásznon átutazhattunk az egész kozmoszon, majd megállapodtunk a tündérmese aranyalmafájánál, amely ugyanúgy funkcionált életfaként, mint Krisztus keresztfájaként, a különböző motívumrendszerek jól megfértek egymás mellett. A látvány igazán lenyűgözőre sikerült, a világűr-utazás kifejezetten monumentális érzetet keltett, és a vásznon hattyúként szárnyaló, majd a "leszállás" után táncosnők képében előtűnő tündérek gyönyörűek és ötletesek voltak. Az egyes képek közötti áttűnések néhol sikerülhettek volna finomabbra is, és volt jó pár perc, mikor sem a vásznon, sem a színpadon nem történt semmi érdekes, amitől kifejezetten leült az előadás - főleg, hogy volt, mikor meg annyi minden zajlott egyszerre, hogy azt sem tudta az ember, hova kapja a tekintetét. Nem volt tökéletes, ám mindenképpen látványos és újszerű, üdítő élményben volt részünk. A semmiből előtűnő, három méteres bábok meglepő hatást értek el, a tünde-táncosok félig a fantasy filmek tündéire, félig a magyar népviseletre emlékeztető kosztümje pedig telitalálat volt.

Összességében méltó zárása volt a Csongor és Tünde az idei Budapesti Tavaszi Fesztiválnak, talán Vörösmarty és Weiner is szívesen látták volna a művüket ebben a modern, mégis klasszikus köntösben.