A What About Now ugyan már a 12. stúdióalbum a bandától, de ugyanúgy lehetett volna a hetedik vagy a nyolcadik is – vagyis a cím nem éppen találó, ha az „itt és most” érzésre akart utalni, ugyanis körülbelül egy laza évtizeddel tájolták el a dalokat. A 2000-es évek elején mindez talán még frissnek hatott volna, de lehet, hogy még korábbra kellene visszanyúlnunk, ahhoz, hogy tényleg ezt az érzetet keltse.

Alapvetően a lemez stílusával még nem is lenne baj, bár az egész összességében valószínűleg mindenkinek a zenekar tagjainak korát juttatja eszébe. Persze lehet, hogy egy nyugdíjasotthonban is jókat lehet azért zúzni – de ezzel a lendülettel és hévvel valószínűleg a járókeretet sem nagyon tudnák megemelni a fiúk, nem hogy egy gitárt. Az az egy biztos, hogy aki a Bon Joviban a lendületes rock vonalat szerette, az ezt a korongot nem igazán fogja kedvelni.

Zeneileg valahol a korábbi nagyon rockos és szintén korábbi nagyon country-s beütésű hangzás kombinációját hozták össze, és ez akár jó is lehetne – de az a kicsi plusz, amitől két albumot meg lehet különböztetni egy ilyen zenei örökséget felhalmozott zenekarnál, sajnos teljes mértékig hiányzik.

Rögtön az első, Because We Can címet viselő track-nél az az érzésem támadt, hogy egy ’90-es évek végén kiadott lemezről lemaradt szerzeményt dobtak fel extraként az új albumra. Akkor és ott helye is lett volna, de mára sajnos lejárt a szavatossága. És ez az érzés sajnos végig is kíséri az egész albumot.

Tudjuk, a megbocsáthatatlan kategóriába tartozik, viszont van néhány dal a korongon, ami miatt inkább játszanánk a lemezt a Vidám Vasárnap kedves közönségének, mint Bon Jovi rajongóknak. Az Army of One a már milliószor elkoptatott húrokat pendíti, és bár a „Soha ne add fel!” mélységű dalszövegen tényleg nem sokat segítene a jó zenei alap sem, azért legalább illett volna megpróbálni. Sajnos a közepes tempójú dalok még egy fájóan közös vonását is sikerült felfedezni – a dalok szerkezetével sem pepecseltek sokat. Értjük-értjük a gitárszólókat, de hogy mindegyikben ugyanott, ugyanúgy, azt már kevésbé.

Kár ezért a lemezért, akár jó is lehetett volna – de az a bizonyos „titkos összetevő” valahogy kimaradt. Az a picike csavar, amivel mások képesek időről-időre megújulni saját hangjukon is, a Bon Jovinál valahol elveszett.