A rendező karakteresen francia kézjegye pont olyan dominánsan uralja a vásznat, mint a film alapjául szolgáló, a 2012-es Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon díjazott forgatókönyvet. Az 1970-es évek diáklázadásait sajátos egyoldalúsággal feldolgozó, önéletrajzi elemekkel tűzdelt narratíva a jelenkori magyar politikai és társadalmi valóságban is érvényes áthallásokat legitimál. Assayas anyai ágról ugyan magyar felmenőkkel büszkélkedhet, története mégis inkább a kontextustól független ifjonti hév sűrítményének megragadása miatt válik számunkra is aktuális kérdések és válaszok hordozójává.

A Május után című film pontos, hiteles szociorajz mentén érzékelteti azokat a szellemi és lelkületi mechanizmusokat, amelyek képesek összekovácsolni, és tettekre sarkallni a formálatlan tömeget egy, az adottnál magasztosabb eszme vagy cél érdekében, legyen szó akár a 48-as ifjak forradalmáról, akár napjaink diákságának tüntetéseiről. Bár az alakok a 70-es évek francia – kiterjesztett értelemben: nyugat-európai – ifjúságának jellegzetes külsőségeibe burkolóznak, a sajátságos hangulatokkal, érzelmekkel és indulatokkal árnyalt környezet a világ megváltásának lehetőségében és képességében egyaránt rendületlenül hívő fiatal korosztály prototípusának is helyet ad.

A mindenkori ifjúság lázadásának valamennyi esszenciális jegye belepréselődik a több mint két órás filmterjedelembe. A fiatalkori szabály- és rendszerellenes forrongás túlbuzgó és - burjánzó légköre azonban ahelyett, hogy felszabadítaná, inkább csak fojtogatja a lelket és az értelmet. Túl sok motívum koncentrálódik túl kevés térben és időben, aminek következtében a dramaturgiát szövő szálak is értelmezhetetlenné lazulnak. Így lesz a film Assayas öncélú, tét nélküli versengése a saját emlékezetével és hiúságával: mintha csak arra törekedne, hogy minél gyorsabban minél több mozzanatát villantsa fel annak, ahogyan az ifjúság kifejezheti az uralkodó renddel szembeni ellenállását.

A ’behajtani tilos’ tábla figyelmen kívül hagyásától kezdve a folyamatos dohányzáson át, a rongáláson, a grafitizésen és az utcai verekedéseken keresztül egészen az anarchista eszmék terjesztéséig, és a társadalomból való kommunaszerű kivonulásig végteleníthető a skála. Olyan erőteljes, s az egymással párhuzamos ábrázolásmód miatt csak még erőteljesebbé váló lázadás-áradatot zúdít ránk, amely ellehetetleníti annak be- és elfogadását. A lázongó ifjúság sűrítménye egy nehezen emészthető, céltalan masszává csomósodik, mely csak nyomokban tartalmazza mindnyájunk fiatalságának édes-bús nosztalgiáját.