Aligha van lesújtóbb élmény annál, mint amikor a közhelyszerű frázisok mögött tetten érjük a valóságot. Noha tudni valamit rendszerint hasznosabb, mint csak sejteni, a sztereotípiákkal nehezített társadalomképek esetében szívesebben tartanánk meg magunknak az illúzió balgaságának kényelmét. A 2010-ben a legjobb regénynek járó Orosz Irodalmi Díjjal kitüntetett mű azonban nem kímél: közvetetten ugyan, de a fagyos, kietlen, tartósított keleti realitásból is átnyújt egy vaskos szeletet.

Az Abban a házban című regény több szakmai és közönségdíjat is kapott, mely azt igazolja, hogy a jereváni születésű írója éppúgy megrekedt a gyertyafényes 19. században - amikor a művek terjedelme még önálló értéket képviselt -, mint a kortárs orosz irodalomtudomány szakértői, vagy a végtelen sztyeppe olvasóinak milliói. A 21. századi ember számára már nem csak, hogy nem szempont, hogy a regény minél több csendes és szürke estére nyújtson unaloműző elfoglaltságot, de egyenesen elrettentő, ha nagyobb és nehezebb, mint egy e-book olvasó készülék.

Aki manapság 800 oldalt szentel a terjengős gondolatainak, azzal is számolni kényszerül, hogy ügyes marketingfogásokkal át kell hatolnia a potenciális közönség eleve adott érdektelenségén. Petroszjan műve ebből a szempontból hibátlanul teljesít: a fülszöveg a Legyek urával, a Harry Potter-sorozattal és az Iskola a határonnal állítja párhuzamba, ami meggyőző referencia akár két-három, egymástól némiképp különböző, de önmagában is sikerszagúan tág célcsoport figyelmének felkeltéséhez.

Ahol azonban a PR felelőssége véget ér, kezdődik az íróé: a megszerzett érdeklődést meg is kell tartani, sőt, tanácsos időről időre fokozni. Az Abban a házban szerzője ennél a feladatnál minden nemes igyekezete ellenére elbukik. Széleskörű műveltsége ugyan nyomot hagy a regényen, mely, mint a klasszikus és modern irodalom mixtúrája számtalan kiváló alkotót és alkotást felidéz, önállóan is erőteljes írói hangjára nem talál rá. Mintha Golding, Rowling és Ottlik egymás szavába vágva folytatnának valamiféle értelmetlen, végeláthatatlan vitát, melynek alaphangját Tolsztoj és Orwell párbeszéde adja. Ebben az indulatos erőlködésben nem csak, hogy egyik szerző sem érvényesül igazán, de a hangzavar is túlnő a tűréshatáron.

Petroszjan ellenszegül műve alapkoncepciójának, a zárt térben játszódó cselekményvezetés korlátainak: a fantázia megismerhető és megérhető határain túlról, egy kifogyhatatlan gombolyagból szedegeti a narratíva szálait, ám nem sző belőlük egységes, átlátható történetet. A közösségi létezés kiterjedtségének és az emberi kapcsolatok feneketlen mélységének effajta illusztrációja azonban kíméletlen és kockázatos játék az olvasói türelemmel és befogadóképességgel.

Számon tartani is képtelenség, hogy a sérült gyermekek internátusának hány lakójával ismerkedünk meg, hát még kiigazodni a folyton változó nézőpontokon és elbeszélésmódokon, vagy követni a linearitás rendjét is megbontó, megkezdett, félbehagyott, majd később, a felejtés homályából újra előrángatott történetívek sokaságát. Olyan keveset foglalkozik a szereplők jellemrajzával, hogy az olvasói képzelőerő még elnagyolt fogódzókat sem kap ahhoz, hogy köréjük alakokat formáljon, az alakokba pedig egyéniséget öntsön. A megkülönböztetésre szolgáló álnevek rendszere is megbicsaklik, ami a teljes motiválatlanság ellenére is kitartó olvasóban állandósítja a káosz fenyegető hangulatát.

Végtelenül kiábrándult életszemlélet ez, az önmagából kifordult világ torzója, melyben még a részletgazdagság is az össztársadalmi szegénységbizonyítvány kiállítását szolgálja. Mariam Petroszjan regénye a posztrealizmus keserű éneke, mely paradox módon csak klasszicista-realista olvasói attitűddel nyerhet értelmet.