Egyesült Állatok

A történet elején körbejárjuk a világot, és kiderül, hogy az állatok számára élhetetlenné válik a környezet: a jegesmedve az olvadó sarkvidékről, a kenguru az ausztrál bozóttüzek elől menekül, a 714 éves (tessék?) galapagosi teknősök élőhelyét az olajszennyezés veszélyezteti, az idétlen francia akcentussal beszélő kakas pedig szebb jövőt képzel magának, mint hogy főfogásként feltálalják egy luxushajón. A szedett-vedett társaság kiegészül még egy aránytalanul nagyra nőtt tasmán ördöggel, aki egyébként a film egyik poénfelelőse (akar lenni).

A történet másik szála az Okavangó-deltában játszódik, ahol a lakók (egy oroszlán, egy zsiráf, egy elefánt és egy aprócska szurikáta) hiába várják az áradást, a víz csak nem akar jönni. A kevéske víztartalékon bivaly és orrszarvú csapatok csatáznak, a többi állat azonban gondolkozni kezd, és úgy döntenek, megkeresik a vizet. Útközben találkoznak a békésebb életre vágyó világjáró társasággal, és közösen szervezkednek tovább.

Persze kiderül, hogy már megint mindenről a kapzsi ember tehet, az állatok pedig egyesített erőikkel legyőzik a gonoszt, hepiend.

Mese vagy fejmosás?

Ezzel így önmagában még nem is lenne gond, de az Egyesült Állatok készítői kicsit mintha kapkodtak volna: egyrészt nem döntötték el, kinek szól ez a film, másrészt valahol nagyon elhagyták az arányérzéküket, és ez így együtt sok. Vagy ha úgy tetszik: kevés.

Míg egy igazán jól sikerült, családi animációs filmen mindenki együtt nevet, addig az Egyesült Állatok közben a szülő inkább leszúrva érzi magát: látod, felnőtt, miattad szakadnak le a jéghegyek, te gyújtod fel a bozótot, szennyezed a környezetet, építesz szállodát, és mindezzel ellehetetleníted szegényszerencsétlen állatokat!  És, hogy biztos legyen a rossz közérzet, rögtön az elején megkapja a vízért küzdő, de a bivalycsordával szemben alul maradó szurikáta (kb arasznyi állatka) apa a fiától, hogy egy lúzer, aki nem is az apja, és különben is szégyent hozott a fejére.

Cserébe a gyerekeknek 2, azaz kettő poén is van, ha jól emlékszem, háromszor megismételve! Elsőre még mindkettő üt, nevetnek a kiszáradt hiénakaki labdán, és a kidülledt szemekkel zöld gázokat eregető tasmán ördögön is, de 10 percenként ez már nem poén, még egy 4 évesnek se.

És különben is, miért kell 2 kedves, 714 éves teknősnek is meghalni egyik pillanatról a másikra?

Nem ismerlek valahonnan?

A karakterek alapvetően nem lennének rosszak, sőt, mintha régi kedves ismerősökkel találkoznánk: Jé, ez az ausztrál motkány, meg hasonlók futnak át néha az agyamon. Nincs ezzel baj, a filmkészítők nyilván egymás munkáiból (is) inspirálódnak, az már inkább zavar, hogy A: meg tudnám mondani, melyik amerikai animációs film a kedvencük, és B: nem hagynak teret, időt egyetlen szereplőnek sem, hogy igazán kibontakozhasson. Túl sok a fő- és a mellékszereplő is, a gyerekek csak kapkodták a fejüket, hogy már megint egy újabb állat. Pedig tényleg aranyosak: a vega oroszlán, az elszánt szurikáta gyerek, a bugyuta orrszarvúak mind szerethető figurák, de nagy a tömeg, és kevés az idő, hogy életre szóló barátságot kössünk.

Az Egyesült Állatok nem az animációs filmek csúcsa, talán nem véletlen az sem, hogy 2 év kellett a hazai bemutatóig, de azért nem kell teljesen leírni. Egy esős téli délutánt megéri rászánni.