Az utóbbi években valahogy nagyon fölértékelődött a Zorán-jelenség. Nemcsak amiatt, amivé a kitűnő muzsikus egészen kivételes pályafutása során lett, hanem talán egyre inkább annak okán is, amivé nem lett.

Nem kopott meg a hangja, sőt, az idő előrehaladtával mintha évről-évre szebben énekelne, mintha előadóművészete az utóbbi évtizedben teljesedett volna ki igazán. Nem lett marháskodó, a korát titkoló zenebohóc, de nem lett ősszakállú bölcs sem – mindig tudott az évszakainak megfelelően élni. Nem lett kissé hízékony, pocakot eresztő úr – önmagával, a külsejével szemben is igényes tudott maradni. Nem csömörlött meg, mint nem egy, amúgy tehetséges pályatársa, hanem volt ereje következetesen dolgozni, és máig hordozni azokat az értékeket, amelyekre talán föl sem esküdött, de amelyek következetes képviseletére szegődött. Nem lett haknikirály, nem vállalt diszkókban play-back föllépéseket a nagyobb bevétel reményében, hanem folyton hitt az élő zene erejében és fontosságában. Nem készített változó színvonalú lemezeket, divathullámokat meglovagolva, hanem megtartotta kiváló szerző- és zenésztársait. Nem fedezett fel a maga számára új technikát, és nem kergette közönségét dögunalomba azzal, hogy valamely -izmus mentén újra és újra a régi dalait erőltette, hanem készített inkább egy-egy új lemezt. Nem keveredett túlzott fontoskodásból politikai közszereplésbe, nem züllött udvari zenésszé egyetlen kurzus alatt sem, és nem vált az intellektuál-giccs képviselőjévé sem.

Nagyon nehéz ezt a mondatot megfogalmazni, alkotó emberről szólva majdhogynem lehetetlen, ezúttal mégsem kerülhető meg: Zorán egyszerűen értékeket teremtő és közvetítő, meglehet örökérvényű, s ami tán a legfontosabb: mindvégig hiteles előadó volt és maradt.