Igaz, hogy nem követtem Céline Dion munkásságát, és nem ismerem minden albumát, ennek ellenére a hangja mindig magával ragad. Bevallom, a francia nyelvű dalai sokkal jobban tetszenek, mint amikor angolul énekel. Ez persze valószínűleg azon is múlik, hogy szeretem a francia nyelvet, a gasztronómiát, és érdekel a franciák kultúrája, a történelme. Franciául előjönnek olyan modulált hangok is, amelyek más nyelven nem - érzelmesebbé, különlegesebbé téve a dalokat.

Ezért is örültem különösen ennek az új albumnak, mert szinte minden rajta van, amit a zene nekem adhat. Első hallgatásra egy kedves, vidám dalokból álló, jókedvet keltő lemeznek tűnt, amit bármikor elő tudok venni. Szinte bármilyen alkalomhoz illik, legyen az vacsora barátokkal vagy csak egymagamban otthon, de munkába menet a villamoson is. Úgy érzem magam közben, mint amikor egy szürke, esős novemberi napon körülöttem minden fekete-fehér, és én egy régi filmben, piros lenge szoknyában, piros ernyővel, mosolyogva mennék végig Párizs utcáin.

A kislemezről ismert „Parler à mon père” alatt megcsodálom a Diadalívet, és érzem, hogy Madame Dion nekem mondja, beszéljek apámmal, mit szeretnék. Szeretnék szabad lenni, szeretnék mindent, ami szép, szeretnék szárnyalni, úszni az óceánban és boldog lenni, ezek a dolgok lehetnek azok, amiket apám is szeretett volna nekem megadni. Elindulok a Champs Élysées-n, nézve az embereket, a kis kávéházakat, a gyönyörű épületeket. Érzem, hogy a sanzonénekesek Céline Dion hangján csak nekem énekelnek, egyszer szívhez szólóan, szerelmesen, máskor bizakodón, örömmel teli módon. A duettek Johnny Hallyday-el és Jean-Pierre Ferlanddal kissé megtorpantanak, elgondolkodtatnak, de aztán kisüt a nap és a Tuileriák kertjében találom magam. Magam előtt látom a Pont Neuf hídjának aranyozott díszeit, a körülöttem összegyűlő emberek mosolyát. Szárnyalok a Szajna felett. A „Tant de temps” alatt a Notre Dame tornyai fölött szállok egészen a kicsi, romantikus ódon utcákig, ahol véget ér az album, és újra az eső kopogását hallom az ernyőmön. Örömmel ülök be egy kávézóba, és érzem, Párizs pár perc erejéig a szívembe költözött. Már itthon, a novemberi ködben a CD borítóját nézegetve rájövök, mennyire találó. Azonosulva a hanganyag hangulatával, az a lány lettem én is, aki a borítóképen olyan mókásan, gondtalanul pózol.

Pedig a dalok szövege nem is annyira könnyű. A „Parler à mon père”-t saját édesapja ihlette, aki meghalt. Hiányoznak a vele való beszélgetések, álmodozások, a közös emlékek felidézése. A „Le Miracle” a szeretet és a szerelem csodáját boncolgatja, majd a „Qui peut vivre sans amour?-ben” felteszi a súlyos kérdést: lehet-e szerelem nélkül élni ebben a sötét, bizonytalan életben. Johnny Hallyday-jel vitatkoznak, hogy a megszerzett szerelem kihűlhet-e, majd az énekesnő arra kér mindenkit, hogy „Attendre!”, várjanak, ne rohanjanak. Az egyetlen esélyt az örök szerelememre már Jean-Pierre Ferland-dal beszéli meg, majd a gyermekéhez való kötődésről énekel a „La mer et l’enfant”-ban.

Ez csak ízelítő a dalokból, a mondanivaló gyakorlatilag egy ember életét öleli fel, minden örömmel és bánattal, szerelemmel és szenvedéssel. A Delux verzión két számmal többet találhatunk a "Ne me quitte pas"-t és a "Les jours comme ça"-t. Összességében a „Sans attendre” egy igényesen hangszerelt, jó szövegű, könnyen megjegyezhető dalokból álló album lett. Morcos, hideg téli napokra napsugarat teremt a lelkünkben.