Szorongatott helyzetben érezheti magát, aki a kereskedelmi csatornák legnézettebbjén aktuálisan is futó, amatőr szereplőkkel operáló, hétköznapi családok bűnügyeit mímelő és a dokumentarista jegyeket egy műkedvelő tehetség(telenség)ével képernyőre skiccelő reality sorozatának emlékével szemléli Radu Jude filmjét. A gyanú árnyékában rendszeres, alkalmi, vagy esetleges nézői a román filmdráma nyitókockái alatt ösztönösen is várnák a fenyegető hangulatot életidegen lejtéssel megteremtő narrációt: „a 36 éves fogorvosként dolgozó Marius egyedül él egyszoba-konyhás, bukaresti lakásában.”

A román újhullám valóságábrázoló készsége azonban nélkülözi az effajta direkt elemeket – tesszük hozzá inkább dicsérve, mint elmarasztalva. A központi alak vállára telepedő, őt minden lépésében (még a wc-re is) kísérő kamera, akárcsak a mozdulatokkal együtt remegő vászon, önmagában is elégséges a realisztikus miliő kialakításához. Ez az addiktív befogadói attitűd megteremtésére is alkalmas kifejezésmód segít a nézőnek belekényelmesedni abba a jól ismert pozícióba, ahonnan zavartalanul leselkedhet a hírességek és hétköznapiságokért, és kedvére csámcsoghat kisszerűségükön. Pontosan az az elv húzódik tehát a rendezői koncepció mögött, mellyel a televízió is kísérletezik mostanában reality és dokureality műsoraiban, Radu Jude műremeke mégis gondosan kerüli a műfaji mostohatestvér sztereotípiáit: bár a román műhely forrás- és eszközmunícióját tekintve látványosan szegényebb, mestereinek kvalifikáltsága szembetűnően magasabb.

Tovább feszíti a szocreál maradványokat még ma is elevenként viselő magyar lélek húrjait a képi világ is: abból a nézőpontból, ahonnan Andrei Butica fényképezte a filmet, aligha lehet két mássalhangzónál több különbséget felfedezni Bukarest és Budapest között. Marius (Serban Pavlu) alakjában megtalálhatnánk bármelyik alsó középosztálybeli elvált, magyar családapát is, aki gyermekével csak a bíróság által kiszabott láthatási időben találkozhat. A kelet-európai szemek számára igazán otthonos környezetben bontakozik ki a kelet-európai otthonok tipikus története: a kisember küzdelme a bürokrácia és a mélyben feszülő, virrasztás nélkül elhantolt családi konfliktusok ellen.

A kissé hosszadalmas nyitó- és a váratlanul rövidre vágott záró képsorokat kivéve egyetlen, zárt térben, néhány óra leforgása alatt játszódó dráma pont annyi hangulatot kínál, amennyit az élet egy emberöltő alatt: a humor abszurdba hajlik, a játékosságot félelem vegyíti, az intimitást erőszak árnyalja, a gyűlöletet a szeretet, a gyengédséget pedig a bűntudat vezérli. Nincsenek idealizált vagy eredendően bűnös karakterek, se manír, se kimunkált pózok, se a hibákat jótékonyan takaró púder. A logika helyébe alkalmanként az ösztön lép, brutalitásával azonban inkább az esendőség ábrázolását szolgálja, mintsem látványosságra törekedne.

A román filmszínész-társadalom krémjét felvonultató alkotás minden szereplője a hitelességért dolgozik, beleértve az ötéves Sofia Nicolaescut is, akinek természetessége ebben a mesterségesen teremtett valóságban szinte hihetetlen. A kislány játéka olyannyira tiszta, hogy a családon belüli erőszak egyébként elidegenítő témája sem zökkent ki a filmfolyamból, sőt! A néző ritkán válik annyira eggyé a kamerával, mint ebben az alkotásban, pedig még azonosulni sincs kivel, hacsak nem Sofiával. Ledőlnek a mesei illúziók a jó szentségéről és a rossz istentelenségéről, a konfliktushalmaz mélyebb bugyraiból ugyanis tökéletes a rálátás arra, hogy se az erőszaktevő, se az erőszakra okot adó nem terhelhető kizárólagos felelősséggel.

A Mindenki a mennybe megy cím hangzatos, sokat sejtető, bár félrevezető újraértelmezése a román eredetinek, inkább csattanós fricska a mai magyar médiából ismert reality-t és dokureality-t várók orra alá, mintsem a tartalom summázója. A román film pont azért lesz a fikciós alapjai ellenére is remekebb példája a műfajnak, mint bármi, amit ekképpen nyomnak le a tömegkommunikáció fogyasztóinak torkán, mert nem mond ítéletet arról, hogy ki juthat a mennybe és a ki a pokolba, sőt, még annak reményével sem kecsegtet, hogy a porhüvelyen kívül létezik valami más. Mégis igazgyöngy, amit az különböztet meg a giccstől és a selejttől, hogy emlékeztet: bár az ember embernek farkasa, csak tőle várhat megértést, megbocsájtást és megváltást is talán.